Sinkovits-Vitay Andrást szerepei okán mindenki ismeri - még, ha nem is mindig tudunk róla. Ő volt Kurt Russel cellatársa a Tango & Cash-ben. Ő volt a bőrkabátos bérgyilkos a Ford Failane kalandjaiban. Térített már el repülőt Wesley Snipes és vonatot Steven Seagal ellenfeleként. Öt másik társával együtt lakott már New York egyik toronyházában - ők voltak a Jóbarátok; és 7 másik társával együtt kísérte a gyűrűhordozót - ők voltak a Gyűrű szövetsége. Az új évezredben pedig adamantium karmokat növesztve győzi le a gonosz mutánsokat az X-men tagjaként. Andrással egy óbudai vendéglőben ültünk le, hogy a szakmáról, korábbi és jövőbeni szerepekről beszélgessünk.

SZINKRONJUNKIE: Szeretsz szinkronizálni? Mert manapság azért elég sokféle hozzáállásról hallhatunk a témában. Van, aki kifejezetten szeret. Van, akinek csak kenyérkereset. Van, akinek inkább nyűg.

Sinkovits-Vitay András: Van egy ilyen hivatás, hogy színész. Ezen belül léteznek „alkategóriák”, ami azt jelenti, hogy az a bizonyos színész képes-e verset mondani, képes-e filmezni, TV játékban szerepelni – ugyanis ezek teljesen más gesztusrendszert igényelnek. Ezenkívül képes-e szinkronizálni? Megvannak-e ehhez az adottságai? Képes-e rádióban működni – mindent csak hanggal kifejezni. Tehát millió alfaja van a mi szakmánknak, hivatásunknak.

Persze, hogy szeretek. Hogyne szeretnék szinkronizálni?! (mosolyog) Szeretek szinkronizálni (is), mert belebújhatok egy másik ember bőrébe.  Ugyanis a színészt a modorosságtól az választja el, hogy nem magára húzza a szerepet, hanem belebújik. Erre ékes példa, amikor a 90 kilós Édesapám (Sinkovits Imre - a szerk.) eljátszotta a 45 kilós VII. Gergely pápát. Ez a szinkronnál éppen így van.

SZJ: Úgy tudom, nem a színészet volt az első szakmád.

SVA: De, tulajdonképpen ez rögtön jött, nem panaszkodhatom. Csak paralell módon, más szakmákkal együtt.

SZJ: Amikor színészettel kezdtél el foglalkozni, akkor úgymond „kötelező” volt szinkronizálni? Vagy anno is inkább a megélhetést keresték benne sokan?

SVA: Dehogyis! Egyfajta természetes szelekció működött, amikor valaki alkalmas volt rá, akkor kipróbálták. Volt néhány kolléga, akik meghallgatták. Például  Zákányi Balázs, Mauchner József, Mohácsi Emil, Vajda  István – a teljesség igénye nélkül. Rengeteg kitűnő szinkronrendező volt. Mind magas képzettségű és hozzáértő ember. Nagyon jó instrukciókat adtak. Pl. Vas János tanárúr, aki már nincsen közöttünk. Hazai Gyuri bácsi, aki már szintén nincsen közöttünk. Ezek a kiváló emberek nagyon értettek a szakmához.

Anno volt ugye a Pannónia Filmstúdió. Aztán utána lett 90-2000 neve, mint Ságvári Endrének. Volt – már pontosan nem emlékszem – öt vagy hat stúdió az épületben. És volt egy közös, nagy előtér, ahol ott ültek Szendrő Józseftől kezdve, Máthé Erzsin, Latinovits Zoltánon keresztül Édesapámig… Óriási színészek. Aztán oda ülhettünk mi, pelenkás főiskolások is.

Rendkívül sok színész volt, akivel személyes kapcsolatban álltam. Ők nagyon sokat segítettek : Latinovits Zoli bátyámat és Édesapámat külön is kiemelném. Bár érdekes módon Zoli bátyám véleményére többet adtam természetszerűleg, mert ő távolabb volt. Később aztán kiegyenlítődött a helyzet.

Ezt csak hallomásból tudom: a Pannónia Filmstúdió aulájában ki volt téve egy körlevél, amelyen az állt, hogy „Hajdan volt, szebb napokat látott, volt színiigazgató megalázó munkákat vállal, megalázó fizetésért.” – alárírás: Szendrő József. Azért ebbe gondoljunk bele... Ezt tudta az előző rendszer. A mostani rendszer annyival rosszabb, hogy manapság kijelölik, hogy kik azok, akik szinkronizálhatnak. Gyakran megesik, hogy a tévében a filmek főszerepét is ugyanaz szinkronizálja, mint, aki a film közben vetített reklámokat  mondja. Miközben kiváló tehetségű emberek nem kapnak lehetőséget. Most itt természetesen nem magamhoz ragaszkodom. Hugh Jackman hangjához általában engem hívnak. Egy 2011-es filmjénél például az összes előzetesét én csináltam, aztán mégis felvették egy másik színésszel. Ehhez viszont nem tudok mit hozzáfűzni... (Interjúalanyunk itt a Vasököl című filmre utal. Előzetes. - a szerk.) és én nem a kollégára haragszom, ezt is hozzáteszem. De ki dönti ezt el? Milyen alapon?

SZJ: Az ilyen jellegű változtatgatás a nézőket is felháborítja!

SVA: Matthew Perryvel ugyanezt megtették. Amikor a Bérgyilkos a szomszédom első részének felvétele ment, akkor összetévesztettek engem Széles Lacival. Ezek furcsa dolgok. És ez még csak a szinkron jelenlegi állapota, aminél sokkal bonyolultabb a színház, a televízió vagy éppen a filmgyártás helyzete.

SZJ: Ha végigtekintjük az eddigi munkásságodat, azért elég erősen jelen vannak az akciófilmek.

SVA: Igen, azért az akciófilmek követelnek bizonyos alapismereteket – például a küzdősportok területéről. Az ilyen filmek szinkronizálásának megvannak a maga szabályai, törvényei. Tudni kell, hogy mikor milyen hangot adjunk ki. Hogy a hara, a chi, a prána hogyan működik egy-egy akciómozdulat során, az nem mindegy. Aki ezt nem tudja, az hozzá se kezdjen, mert „félreszinkronizálja” a karaktert. Persze, azért sokan bátrak és megcsinálják... olyan is lesz.

SZJ: Főként a 90-es években a legnagyobb akciófilmekben rendre hallhattunk téged, a legtöbbször a gonosz oldalon. Csak néhány meghatározó film, amelyet szinkronizáltál: Halálos fegyver, Drágán add az életed, Tango és Cash... Az a film például egy szinkronparadicsom. Gáti Oszkár, Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara, Végvári Tamás, Kránitz Lajos...

SVA: Istenem! Mennyi veszteség van ezen a pályán?!  Kránitz Lajos, Végvári Tamás, Szakácsi Sanyi, Selmeczi Roland, Bubik Pista, Kaszás Attila! Ezek az emberek pótolhatatlan veszteségek mindenki számára. Dobránszky Zoltán, Kristóf Tibor, Koroknay Géza... Uram Isten! Holl Pista, Simor Ottó, Szoboszlay Sándor, Vallai Péter… Bár ők főként színházban dolgoztak. Pótolhatatlan veszteségek. Az emberek azt hiszik, hogy az egész élet „csak” díjlovaglás. Pedig nem az, hanem sebesvágta.

SZJ: Milyen igazad van... Pótolhatatlanok.

Ha tovább megyünk az akciófilmek irányába, akkor: Hegylakó. Terminátor 2. Az utolsó cserkész, természetesen a klasszikus szinkronnal. Hiszen készült belőle egy újabb változat is.

SVA: Ezek azok a dolgok, amiket nem értek. Ami egyszer már jól sikerült, azt miért kell újra megcsinálni - rosszabbul? Ahogy figyelem a TV csatornákat, számomra amúgy is úgy tűnik, hogy ez az egész ország egy utánjátszó mozivá változott. Megnézed a csatornákat és alig látsz új filmeket.

SZJ: 57-es utas.

SVA: „Hogyan kéri a beefsteaket? Véééresen.” 

SZJ: A mai interjúra való felkészülés közben észrevettem egy furcsa dolgot, ami szerintem tökéletesen szemlélteti a mai helyzetet. A Tökéletes katona című film első és harmadik részében is szerepeltél, azonban, míg az elsőben te szinkronizáltad Jean Claude Van Damme-ot és Jakab Csaba Dolph Lundgrent, addig a 20 évvel később készült harmadik részben – ahol újra mindketten szerepeltek - ez pont fordítva volt.

SVA: Már a második részben sem én adtam a magyar hangját. De egyébként ennyire figyelnek. Volt egy csatorna, amelyik azt jelentette ki: „minket az sem érdekel, ha minden egyes részben más ember szinkronizálja a főszerepet”.

Sinkovits-Vitay András ezen a ponton, hogy mondandóját megerősítse, telefonjából lejátszotta nekem Mátyás király levelét,Ferdinánd nápolyi királyhoz, amelyet ő mondott CD-re.

SZJ: Az akciófilmek tekintetében van még egy kihagyhatatlan téma, amelyről beszélnünk kell. Ugye, ezekben a filmekben rendre rosszfiúkat alakítottál. Volt egy visszatérő, nagy ellenfeled:  Steven Seagal, azaz Szakácsi Sándor. Ha jól tudom, civilben jóbarátok voltatok. Milyenek voltak a közös munkák?

SVA: Más filmek kapcsán is. Volt például egy francia film – már meg nem mondom, hogy mi a címe -, melyben két olyan színész játszotta a főszerepet, ahol mindkettőnek – én voltam korábban a hangja. És akkoriban még felhívták az embert telefonon, hogy kit szeretne partnerének. „Csakis a Szakácsi Sanyit!” - feleltem. Mondták, hogy „Rendben és melyik szerepet szeretném én szinkronizálni a kettő közül?”. Megbeszéltük, hogy válasszon  Sanyi. Ő választott és végül az a film lett az utolsó közös munkánk. Fájdalmas.

Nagyon szomorú vagyok. Nagyon hiányoznak nekem ezek a kollégák, barátok. Mint ahogy a rendezők is. Kapás Dezső, Bozsóki Pista bácsi, Horváth Jenő (akit a szakma csak „Gonosz” Horváth Jenőként ismert). Nagyon hiányzik Fehér Gyuri, Pétervári István, Pethes György.. Sorolhatnám azokat a kiváló rendezőket, színészeket – a kortársaimat, illetve idősebbeket és fiatalabbakat is -, akik mind az életem részei voltak és, akik nélkül ma már kicsit talajvesztett az ember. Mert például nem érzi azt a szakmai biztonságot a többiekben, ami őbennük ott volt és, amire közösen tudtunk építkezni.

SZJ: Az akciódús filmeken kívül vígjátékokban is gyakran szerepelsz.

SVA: Matthew Perry filmjeire gondolsz?

SZJ: Nemcsak. Például ott van a Ford Fairlane kalandjai című film.

SVA: Igen, szerettem azt is. Vagy ott van például a Halló című film – francia rendőrt szinkronizáltam –, ami az egyik kedvencem. Az ilyen típusú vígjátékok nagyrészét Mohácsi Emilnek köszönhetem. Bár már régen nem dolgoztunk együtt, de ő kiválóan osztott szerepet. És jól tudjuk, hogy azon nagyon sok minden múlik. Matthew Perryt is neki köszönhetem, hiszen ő választott ki engem a Jóbarátok című sorozat Chandler Bing szerepére. Az már más kérdés, hogy a stúdiók egymás alá ígérgetésének ügye miatt onnan elhozták, de hála Istennek, nem cserélték le a szereplőket. Igazság szerint ilyenkor az lenne a korrekt, hogy, ha azt mondanánk, hogy, ha már ezt a munkát elkezdte a Liget Stúdió, akkor maradjon is ott a munka. Ha kiállnánk Emil mellett. Csak hát ilyen esetekben az ember viszi magával a kis házi fűrészét és vágja maga alatt a fát. Nemritkán bele is megyek ilyen helyzetekbe, mert „én a Becsület Rt-nél szeretnék lenni utazó”, ahogy Fodor András írja. Hihetetlenül nem szeretem ezt a pénzcentrikus, egymás alá ígérő, egymást folyton legyőzni akaró felfogást.

SZJ: A vígjátékok között van egy legendás film, ahol Édesapáddal dolgoztatok együtt, a Drakula halott és élvezi.

SVA: Persze, előttem van az a film. Bár erősen gyanítom, hogy Édesapámtól igen távol állt a dolog. Leszinkronizálta, mert Édesapám szavatartó, fegyelmezett ember volt, aki, ha elvállalt egy feladatot, akkor azt mindig el is végezte. Ha jól emlékszem életében nem adott vissza szerepet, Édesanyám (Gombos Katalin - a szerk.) is talán csak egyszer kérte azt, hogy bizonyos előadásokon ne kelljen résztvennie – amikor Nagymamám elment.

Ha már a közös munkáról beszélünk, akkor ezután volt egy film, ahol együtt dolgoztunk Édesapámmal – a három részes Halálos zarándoklat című film. Édesapám január 18-án ment el, 2001-ben, de január 16-án még felvettük ketten ezt a filmet. A filmben ő volt Anthony Quinn, én pedig a másik főszereplő (José Luis Gómez – a szerk.).

Voltak önálló, közös estjeink is, amelyet tízezerszer játszottunk. Három és fél órás műsor. Vele dolgozni az egyszerűen kivételes ajándéka volt a teremtésnek. Minden egyes előadás után – akkor is, ha naponta három vagy négy volt belőle – leültünk és megbeszéltük, hogy mik a tanulságok. Soha nem arról beszéltünk, hogy kinek mennyi gázsi jár – azt majd egyszer megbeszéljük, mondtuk. Ki – mit csinált aznap a színpadon jól vagy rosszul? Mi az, amit rögzítsen és mi az, amin változtasson?

Nomeg azért a kedvenc filmjeim közé tartozik a Ha eljön Joe Black című film is.

SZJ: Annak a filmnek különösen érdekes szinkronja készült, hiszen Édesapáddal közösen dolgoztatok rajta, de úgy, hogy ő annak a Sir Anthony Hopkinsnak kölcsönözte a hangját, akik többnyire Sinkó Lászlóval, a nagybátyáddal szoktunk meg. Akivel pedig aztán a Nixon című filmben is dolgoztatok együtt.

SVA: Ott is, illetve színpadon is dolgoztunk együtt. Laci kiváló, nagyszerű színész. Másfajta stílust képvisel a színjátszásban, de számomra az is nagyon kedves és nagyon jó stílus.

SZJ: Azon kevés magyar színészek közé tartozol, akikhez nemcsak egy, hanem rögtön három komoly, külföldi színész nevét is stabilan kötjük. Azért ez – különösen manapság – egész ritka a szakmában. Sean Bean, Matthew Perry és Hugh Jackman is a te hangodon szólal meg a leghitelesebben.

SVA: Sean Bean esetében például a Gyűrűk ura felvételeit nagyon szerettem. A felvétel körülményei nem „hétköznapiak” voltak. Hadd meséljem el! Pontosan egy Junoszty televízió nagyságú képernyő volt előttünk. A felső egyharmadában egy fekete csík  egy angol felirattal. Középen volt egy „closed” (zárva – a szerk.) felirat, ahol pedig szintén egy fekete sáv, amiben „Másolni tilos!” felirat volt. Időnként ez a középső rész „felpattant” és láttál valamit a filmből. A szájakat sohasem, csak a filmet. Amikor végre, remegve megnéztem a kész filmet, akkor láttam, olyanok voltak, hogy a képen mutattak egy ezer darabra törött kardot és azt kellett mondani: „Előttem ez a kettétört penge.” Ha ezt látod, akkor kijavítod. Bár sokszor az eredeti, könyvi szövegen sem lehetett változtatni.

Nomeg a vágót (Kajdácsi Brigitta – a szerk.) dícséri, hogy a filmben a körülmények ellenére egyetlen egy elcsúszás nem volt. 

Itt jegyezném meg, hogy azért volt idő, amikor a vágót, Zöld Zsófit leváltották, mondván, hogy „nincsen rá szükség, majd megvágom én”. Pedig az egy külön szakma, édes Urak!

Szóval vakon leszinkronizáltunk valamit és minden szájon volt. Úgyhogy ez különleges, életreszóló emlék.

SZJ: Matthew Perry esetében hogy kerültél a képbe? Azért azt bátran kijelenthetjük, hogy sem külsőleg, sem hangilag szinte semmilyen hasonlóság nincsen közöttetek.

SVA: Épp’ beszéltem Mohácsi Emilről. Ő nem úgy oszt szerepet, hogy te így nézel ki, te arra hasonlítasz. Nem. Megnézi, hogy képes vagy-e hozni azt az intellektuális humor szintet, amit az adott karakter megkíván. Egy másik filmben, amit együtt csináltunk például rám osztotta Oscar Wilde szerepét is. De voltam Inosa egy harmadik filmjében.

A rendezés a szereposztásnál kezdődik. Ha az nem jól történik meg, akkor onnantól kezdve fújhatod.

Matthew Perryvel egyébként a Színfalak mögött című sorozat nem igazán tetszett. A Pereld a nőt című filmjét viszont imádtam.

SZJ: A nemrég szinkronizált Férjem védelmében című sorozatban viszont nem te szinkronizáltad, hanem Pusztaszeri Kornél. Aki egyébként szintén remek színész és kiváló hang, de ő aztán végképp távol áll Matthew Perrytől.

SVA: (nevet) Ennyire figyelnek. Ez egy szakma, és mivel nem értik a szakmát így döntenek. Ha valaki nem érti, akkor nem szabadna művelnie.

SZJ: Hugh Jackman hangban azért ő sokkal közelebb áll hozzád. És a ti párosotok nagyon komoly telitalálat volt.

SVA: Hugh Jackman hangválasztása Csörögi István szinkronrendező  találmánya. De aztán a következő alkalommal már nem is én lettem Hugh Jackman. De ezt nem tudom, hogy minek köszönhetem.

SZJ: Jackman esete azért különösen fájó – nézőként –, mert egy sokat foglalkoztatott színészről van szó, aki sok kiváló filmet készít. Az X-men filmeken kívül még egy másik filmben kölcsönözhetted neki a hangod (Szex telefonhívásra – a szerk.), a többi film esetében viszont rendre megpróbáltak lecserélni. Persze kiváló színészek szinkronizáltak (László Zsolt, Kőszegi Ákos, Szabó-Sipos Barnabás, Széles Tamás), de nézőként én ezt átverésnek éltem meg. A hangok egyszerűen „leestek” a filmről.

SVA: Pontosan erről van szó. Ha az ember megszokik egy hangot egy színészhez, akkor ez a cserélgetés értelmetlen. Ez olyan, mintha Szakácsi Sanyit cserélték volna le rendszeresen. Steven Seagal esetében ez meg is történt,drága Szakácsi Sanyi elmenetele után, amikor Rosta Sándorral vették fel egy filmjét, de Rosta Sanyi legalább ugyan azt a minőséget képviselte vagy legalábbis nagyjából azt. Sajnos vannak helyzetek, amikor a szinkronrendező gondol egyet és kísérletezik. Ne kísérletezzen, mert a Nézőről van szó! A Nézőt pedig tisztelni kell!

SZJ: Az X-men 2000. óta szinte sorozattá nőtte ki magát. Milyen élményeid vannak a filmekkel kapcsolatban? Nem volt jelen ez a manapság jellemző „darálósság” a munkafolyamatokban?

SVA: Ha filmet igazán kényelmesen szinkronizálhattam, az az X-men volt. Csörögi István, illetve az egész stáb, ahogy biztosították a körülményeket, a stúdiót, azt, hogy szólóban mondhattam fel... Ráadásul muszáj is volt egyedül szinkronizálnom, hiszen a hangzás miatt kötelező volt 12-14 sávot használnunk. És ezt külön kellett, hiszen nekem azért más a hangerőm.

Általában 27-30-as átlag tekercsszámmal dolgozom óránként. Egy tekercs nagyjából fél oldalnyi szöveg – bár egyes stúdiókban ez átnyúlik másfél oldalra is, ők tudják, hogy miért. Ebben a helyzetben viszont direkt lelassultunk 17 tekercs/órára, azért, hogy lepróbálhassam és felvehessük több változatban – egészen addig, míg az Olyan nem lesz. Itt volt idő az igényes munkára. Ez gyönyörű dolog, és én ezt kívánom mindenkinek. Azt kívánom, hogy erre legyen az embereknek ideje és elszántsága is. Hozzá kell tennem, hogy ezt a Mafilm Audio Kft-nél csináltuk, ami azért egy másfajta minőség.

SZJ: Annak azért örülhettünk, amikor az X-men – Az elsőkben még Farkas egymondatos szerepére is téged hívtak be.

SVA: Igen, de ez a Mafilm. Úgy látszik ez cégtől is függ azért.

SZJ: Az új előzetes (a Farkas című új, X-men filmhez – a szerk.) készítése hogyan zajlott?

SVA: Hihetetlenül kellemes volt. Szintén a Mafilmben készült, csak egy kisebb műteremben – ahol egyébként annak idején a Gyűrűk urát is felvettük. Nagyon élveztem, bár egy rövid munka volt. Amikor megjelent az előzetes angolul, akkor este 10 órakor felhívott a gyártásvezető - Kincses Tamás -, hogy fel kellene vennünk sürgősen. Mondtam neki, hogy rendben, akkor holnapután bemegyek. Erre Tamás: „nem Andriska, arra gondoltunk, hogy holnap kellene valamikor”. „Kettő és fél három között ki tudok hasítani magamból, legfeljebb akkor nem ebédelek.” – mondtam. Végülis így lett meg az előzetes. De az ilyen helyzetekhez és munkákhoz kellenek ezek az emberek, akik 1000 éve ott vannak és jól ismerik a szakmát.

SZJ: Kérlek, ossz meg velünk pár gondolatot a szakma mai helyzetét illetően!

SVA: Amikor a szakmaiság működni kezd vagy hagyják működni a szakmaiságot, az engem mindig boldogsággal tölt el. Az amatőrizmus Antonin Artaud esetében tölt el nagy örömmel. Igaz, hogy soha életében egy színi előadást össze nem tudott hozni, de legalább kísérletezett. A szinkron esetében viszont senki ne tévessze magát össze Antonin Artaud-val, mert jelentős különbségek vannak. Több esetben például az történik –„ költségmegtakarítás címén”(?) -, hogy egyetlen egy, nem Shure típusú, rossz minőségű, csak egy irányból felvevő mikrofonhoz odaállítanak kilenc embert, úgy, hogy egymás feje felett próbáljon meg szinkronizálni – figyelve a mikrofont, hogy egyáltalán veszi-e, a többieket, hogy ne takarják ki egymást, figyelve a szöveget és a képernyőt is egyszerre. Bocsánatot kérek, de a broiler csirkéket is jobb körülmények között tartják, pedig azt az Európai Unió már betiltotta. Nem jó, hogy kísérletezgetnek, hiszen itt kipróbált dolgok vannak. Azokat kellene alkalmazni – csak jól.  Természetesen arról sincsen szó, hogy az ember elzárja az utat a feltörekvő, új generációk elől. Ahogy Édesapám szokta volt mondani: „Fiatalok! Tiétek a jövő. De nekem hagyjátok meg a jelenemet!” 

SZJ: Köszönöm szépen az interjút!