mindenféle a magyar szinkronról

szinkronjunkie

Mi a helyzet a szinkrondramaturg hivatással? - Interjú Szalkai Lőrincz Ágnessel

2018. május 16. - paddydori

origo.jpgAudiovizuális fordító és szakfordító, ismertebb nevén szinkrondramaturg képzést indít az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fordító- és Tolmácsképző Tanszéke a 2018/2019-es tanév őszi félévében, a jelentkezési határidő május 31. Ennek apropóján beszélgettünk Sereg Judittal az előző cikkünkben, aki elárult nekünk sok fontos dolgot a szakról és a követelményekről.
Mivel ez a képzés nagy összefogást igényel, és rengeteg külsős szakember vett/vesz részt mind az elindításában, mind pedig majd az előadásokon való oktatásban, így fontos volt megkérdezni egy szinkrondramaturgot is a témában. A következőkben Szalkai Lőrincz Ágnessel készült interjúnkat olvashatjátok  - ő írta többek között a Zero Dark Thirty, az Augusztus Oklahomában, az Eleven testek, a Mielőtt meghaltam, a Nagy szemek és az idén debütáló Géniusz: Picasso magyar szövegét.

SzinkronJunkie: Hol tart ma a szinkrondramaturg szakma hazánkban?

Szalkai Lőrincz Ágnes: Mostanra úgy nőtte ki magát egy jó másodállássá, hogy ha jól beosztja az ember az egyéb munkáit, akkor jól lehet belőle vegetálni. Ha főállásként szeretném csinálni, sajnos nem lehetne belőle megélni, akármennyire is ilyen szupermozikat fordítok, mint például a Géniusz: Picasso. Sajnos a díjazása az elmúlt harminc évben nem igazán ment fölfelé. Nagyjából ugyanolyan árakon dolgoznak a kollégák most, mint ahogy 25-30 évvel ezelőtt.
Az is érdekes, hogy ha azt mondanád holnap, hogy szeretnél szinkront fordítani, akkor egy pillanat alatt meg lehet tanulni technikai paramétereket, és onnantól kezdve be van dobva az ember a mélyvízbe, fordíthat is. Kell egy kapcsolat egy stúdióhoz, egy kapcsolat egy koordinátorhoz vagy produkciós vezetőhöz, és onnantól kezdve nincs határ. Ez viszont egy hatalmas kockázat. Hiszen biztosan van rengeteg tehetséges ember, aki szeretne ezzel foglalkozni, de ez lutri, ahogyan mindenki, én is az voltam. Azzal, hogy én elvégeztem egy szinkrondramaturg képzést 2010-ben, amelynek végén egy szinkronrendező minősítette a vizsgamunkámat, tudták, hogy tőlem nagyjából milyen minőséget várhatnak. De nem biztos, hogy minden egyes ember munkája ugyanilyen jó lesz.
Az lenne a cél, hogy aki ilyen munkákat vállal, olyan szaktudással rendelkezzen, hogy biztosan lehessen rá számítani. Illetve rendszeresen olyan témákat vesznek elő a nagy televíziók, például a különböző sorozatokban is, amik nem oldhatóak meg felszínes tudással. Kellene, hogy legyenek erre szakosodott, speciális audiovizuális fordítók, de sajnos nincsenek.

SzJ: Hogy-hogy nem volt egyszer sem ehhez hasonló képzés?

SzLÁ: Az audiovizuális fordító nincs benne az Országos Képzési Jegyzékben, nincs TEÁOR száma. A fordítói kategóriába esik bele, amibe emellett beleesik például egy tolmács, egy szakfordító is, de a szinkrondramaturg nincs nevesítve sehol. Ennek megfelelően a képzése sincs lefektetve sehol sem.
Az elmúlt 80 évben nagyon érdekes szemléletű bölcsészek érkeztek a filmes világba, egyfajta “érdekel az amerikanisztika, a popkultúra, és ebbe az irányba akarok kanyarodni” módon, aztán kipróbálták magukat és belerázódtak. Ezt szeretnénk egy kicsit szabályozottabbá tenni. Ez a “szeretnénk” az a FilmJUS szinkron szekciója, illetve a Szinkron Alapszervezet is, mely a SziDoSz egyik alszervezete, és nem csak színészeket tömörít, hanem szinkronrendezőket, hangmérnököket, vágókat, gyártásvezetőket, illetve dramaturgokat is - ezért vagyok én is a tagja.

SzJ: Mikor kezdődtek a törekvések a szinkron szakma megreformálásával kapcsolatban?

SzLÁ: Három éve jött elő az ötlet, hogy a SziDoSz-on belül legyen egy Szinkron Alapszervezet, a hattagú vezetőség a legelejétől a szinkron szakmát megreformálását tűzte a zászlajára. Első körben számos panaszt gyűjtögettünk össze a rendszer hibáiról. Például megeshet, hogy engem felhívnak holnap, hogy el tudok-e kezdeni egy filmet holnapután. Nagyon ritka az a lehetőség, amikor elő tudunk készülni egy film fordítására. Pozitív példa erre, hogy a Picassot december óta tudom, hogy én fogom csinálni, tehát fel tudtam készülni mindenféle aspektusból a munkára, de ez nem így megy általában. A megszokott az, hogy “Figyelj, szia, el tudnád vállalni ezt a filmet, holnap kellene kezdeni”. Egyrészt, ha ebből akarok élni, akkor el kell, hogy vállaljam. Másrészt pedig nincs igazán lehetőségem arra, hogy befolyásoljam az árakat - nem árajánlatot kérnek tőlem egy munkára, hanem azzal hívnak fel, hogy mekkora a keret, amit rákölthetnek. A stúdiók már kialkudnak a megrendelőtől egy percdíjat, amiben benne van az egész gyártási költség, és abból ki van számolva, hogy körülbelül a dramaturgra mennyi jut, én pedig vagy elfogadom, vagy nem. Ez egy nagyon komoly helyzet, amit szeretnénk megreformálni.
Ezen kívül ott van az is, hogy borzasztó megkövültek a viszonyok, értem ezalatt azt, hogy nagyon nehéz egy televíziót rávenni, hogy változtasson az eddig  - évtizedek alatt - bevett gyakorlatán, hiszen egészen a vezérigazgatóig kellene emiatt felmenni. Én, egy dramaturg pedig mit keresek egy vezérigazgatónál? De mégis meg kell tenni, mert máskülönben nem fogunk tudni változást elérni. Hiába mondják, hogy a jogászoknak kell tárgyalni - ők a jogi nyelvet ismerik, a tévés szaknyelvet és a szinkron szaknyelvet pedig nem, innentől kezdve elbeszélnek egymás mellett.
Újabb nagy probléma, hogy nincsen képzés. A szinkronrendezői szakma alapvetően egy elöregedő szakma, nagyon kevesen vannak fiatalok. Nincs utánpótlás, mert nincs szinkronrendező képzés sem. Eközben dramaturgok viszont rengetegen vannak, nincs szűrés közöttük.

SzJ: Így a kevésbé hozzáértők attól veszik el a munkát, akik meg jobban értenek hozzá, nem?

LÁ: Egyrészt igen, másrészt pedig a munkájuk minősége kihatással van egy csomó mindenre.

origo-goz_tamas.jpgSzJ: Jól gondolom, hogy nincs lektorálva a munkájuk, mert nincs rá idő?

LÁ: Vannak stúdiók, ahol ellenőrzik, de ez egyáltalán nem jellemző, hiszen emiatt megnyúlna az egész munka, és főleg a színész járna rosszul.
Összefoglalva van három olyan fő csapás, amin lépnünk kellene, de az a kérdés, hogy hogyan. Hiszen mindenki aktívan dolgozik, és nem azért nem találkozunk, mert nem akarunk, hanem mert nincs időnk rá. Ilyen szempontból tényleg mi, a dramaturgok vagyunk a legjobb helyzetben, mert ott ülünk a gép előtt, és fél szemmel, amikor épp nem a filmet fordítjuk, akkor keríthetünk időt arra, hogy a kapcsolatot ápoljuk a többiekkel. A szakszervezet ilyen szempontból jó partner, mert mi magunk akkor sem tudunk képzési anyagot úgy megállapítani, hogy az ne a nulláról induljon. Ezért jó, hogy sok kolléga jön például az ELTE-ről, többek között Sereg Judit is.
Ők a tavalyelőtti fordítói konferencián jelentették be, hogy meghirdetik az első képzést, amelynek a fő célja az lesz, hogy tényleg olyan emberek jöjjenek ki az egyetemről, akikre lehet támaszkodni, akik felkészültek a technikai újításokkal kapcsolatban, és akik minden téren tájékozottak. Hiszen ez egy öngerjesztő folyamat – ha rossz a minősége a fordításomnak, akkor miért emeljenek pénzt - amire már utaltam korábban, hogy múlt századi árakon dolgozunk. Kiszámoltuk, hogy ahhoz, hogy meg lehessen élni egyedül a szinkrondramaturgságból, a mostani ár háromszorosát kellene kifizetniük egy percért. Ma a plafon négyszáz forint egy tévéfilm fordítási percdíja, mozifilmnél legfeljebb kétezer.

SzJ: Mennyi idő alatt készül el egy film szövegkönyve?

SzLÁ: Egy nap alatt, ami nyolc munkaórát jelent, átlagosan húsz adáskész percet tudunk lefordítani, tehát körülbelül száz percet lehet egy hét alatt adásbiztosra megcsinálni, és ne felejtsük el továbbra sem, hogy ez egy másodállás. Persze ez a szám nem igaz mindenkire, a kezdők természetesen lassabban dolgoznak, aki villámkezű, az pedig rövidebb idő alatt is megoldja, és mindig függ a témától, hogy mennyire kell utánanézni. Annyira sokféle téma, tévé van, és utóbbiak olyan sokféle műsort gyártanak, hogy tényleg lehetne szakosodni is, de ha nem szakosodunk, akkor viszont meg kell adni az időt arra, hogy utánanézzünk mindennek.

SzJ: Azt olvastam, hogy a szinkrondramaturg egyéni vállalkozó, tehát nem úgy működik, hogy egy-egy stúdiónak vannak dramaturgjai, hanem a felkéréstől és a filmtől függ, hogy ki hová dolgozik épp, ugye?

LÁ: Így van, persze mindig van egy bázis, a stúdiók is próbálnak saját kört kialakítani, de ez nem mindig lehetséges, hiszen mindenki igyekszik a saját vállalkozói léte miatt kitermelni az adókat és járulékokat. Olyan van, ha az egyik stúdiónál kevesebb éppen a munka, és ezt jelzik a produkciós vezetők, hogy most épp nyugodtan keressenek más munkát.

SzJ: A külsős oktatókról és együttműködőkről tudnál valamit mesélni? Láttam a leírásban például a Mafilmet, rajtuk kívül lesz még másik stúdió?

SzLÁ: Egyelőre a Mafilm igen, de szeretnénk majd ezt a kört bővíteni, hiszen az ő kapacitásuk is véges. Sok más szinkronstúdióval is zajlanak tárgyalások, mert többet szeretnénk bemutatni a hallgatóknak. Nyilván a Mafilmnek nagyon jól jön ez az együttműködés, de például egy tízalkalmas stúdiólátogatás mind a tíz alkalmát hozzájuk vinni nagyon komoly szervezést igényel. 

SzJ: Visszatérve még a képzésre, tehát az a hosszútávú cél, hogy a képzetlen fordítókat úgymond leváltsák majd azok, akik itt végeznek, és akikre rá lehet bízni nyugodt szívvel egy fordítást már az első perctől kezdve?

SzLÁ: Inkább az, hogy az előbbieket is arra motiváljuk, hogy képezzék magukat. Az semmiképp sem célunk, hogy “megtisztítsuk” a szakmát a kevésbé igényes fordítóktól, helyette az, hogy legyen visszajelzés a fordító felé a hiányosságaival kapcsolatban, és ha elvégzi ezt a képzést - akár az egészet, akár csak az audiovizuális fordítóit, - akkor az neki megjelenhet majd az adatlapján, mint egyfajta képesítés. A kolléganőm, Kozma Borbála, a Semmelweis Egyetem dolgozója, ő fordította például a Vészhelyzet sorozat nyolc évadát. Orvosi témákban otthonosan mozog, hiszen végzettsége szerint okleveles ápoló, felnőtt intenzív szakápoló, aktív oktató és betegellátó. Ő például már az elejétől fogva azt mondta, hogy jó példa lehet az egészségügyi dolgozóknál működő rendszer, melyben a kamarai tagság és ciklikus rendszerben kötelező továbbképzésekkel megújítandó működési engedély a praktizálás feltétele. Ez egy hatalmas vízió, e felé szeretnénk haladni, ami persze jelenleg csak nagyon kis lépésekkel sikerül.

SzJ: Tárgyalások folynak már, vagy még a tervezés szintjén tartanak - például az alapdíj emelésével kapcsolatban?

SzLÁ: Egyelőre azt látom, hogy a mi oldalunkon elindultak a törekvések, hiszen magunkon tudunk legelőször változtatni, és elkezdtük a mi kis brandünket felépíteni. Cél, hogy ne lehessen megkérdőjelezni a mi általunk kiadott minőséget, és egy idő után már nem azok a lótifutik leszünk, akiket az utcáról berángatnak, hogy “csináld meg két forintért”, hanem abba az irányba törekszünk, hogy egy műfordítói elismertsége legyen a munkánknak - hiszen ez egy alkalmazott műfordítás. A jövőben pedig majd kimondhatjuk azt, hogy ez a munka nem ennyit ér, hanem háromszor ennyit. A megrendelői oldal is figyeli a mozgolódásunkat egy ideje, és remélhetőleg maguktól fogják majd azt gondolni, hogy "mi lenne, ha árat emelnénk, mert harminc éve nem tettük". Én a sztrájkban nem hiszek, hanem inkább az együttműködésben. 
Az, hogy én hogyan dolgozom, nem rajtam csapódik le, hanem a televízión, amikor beírja a kedves néző, hogy "miért mondták, hogy az szódásüveg, mikor az egy üdítőspalack?". A televíziók tehát ugyanúgy ránk vannak utalva, ahogyan mi rájuk. A néző elvesztése egy hatalmas dolog, és az - ha nagyon hatásvadász akarok lenni - rajtunk múlik. Ha nem jó szavakat adunk a színészek szájába, akkor a leiterjakab.hu-n hetekig lehet szemlézni, hogy miket találtak a vájtfülű nézők.
Vannak olyan kutatások, amelyekből kiderül, hogy a gyerekek dramatizált szöveggel 80%-ban a televízión keresztül találkoznak először. Tehát aki gyerekműsort fordít, azt kiemelten kellene bérezni szerintem, hogy csak arra tudjon odafigyelni amit csinál, és így a gyerekek egy választékos magyar nyelvet tudjanak elsajátítani pici korban. Ha akarom, akkor ez egyfajta hivatástudatnak is felfogható, és így nagyon szép.

Nagyon köszönjük Ágnesnek az interjút, rengeteg mindent mesélt, nem is írhattam le mindent, mert akkor el sem olvasnátok a hosszúsága miatt  - de igyekeztem a beszélgetés esszenciáját átadni nektek.
A blogot rendszeresen olvasók eddig főleg szinkronkritikával és színészekkel készült interjúkkal találkozhattak nálunk, mostantól kezdve azonban szeretnénk a szinkron szakma nagy területéről a többi hivatást is megismertetni veletek. Stay tuned!

(Fotó: Origo, Góz Tamás)

A bejegyzés trackback címe:

https://szinkronjunkie.blog.hu/api/trackback/id/tr7313899078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.