mindenféle a magyar szinkronról

szinkronjunkie

Így lehetsz szinkronszínész II. - A Talent Studioban tanító színművészekkel beszélgettünk

2019. március 09. - paddydori

 

img_4889.jpgAz előző cikkünkben beszámoltunk az egyik legnépszerűbb budapesti iskoláról, ahol a szinkron szakma utánpótlása zajlik. A Németvölgyi úton található Talent Studioban négy hónapon keresztül okítják a felvételt nyert gyerekeket a szakma rejtelmeire, és a képzés után még két évig segítik őket abban, hogy a különböző munkalehetőségekről értesülhessenek - legyen az szinkronizálás, vagy akár sorozat- és filmbeli szerep. Ahogyan olvashattátok, Hován Nikolett ügyvezető megkeresésére és felkérésére neves színészek és rendezők dolgoznak itt azért, hogy tehetségeket találjanak, és kineveljék a magyar szinkron újabb generációját.
Azonban van egy olyan vélekedés, mellyel sok színész egyetért, miszerint egy szinkronizálásra felkészítő képzést elvégzése soha nem lesz egyenértékű azzal, ha valaki olyan áll a mikrofon mögé, aki a Színművészeti Egyetemről jön. Erről is kérdeztem az oktatókat, - Faragó József szinkronrendezőt, Balázs Andrea, Lippai László és Gesztesi Károly színművészeket - megkértem őket, hogy meséljenek arról, mikor és miért csatlakoztak a Talent Studiohoz, illetve kíváncsi voltam arra is, hogy mit gondolnak a szinkron szakma hanyatlásáról. 

SzinkronJunkie: Hogyan kerültél a Studiohoz, és milyen területtel foglalkozol, mit tanítasz a gyerekeknek?

Faragó József: Az egyik kollégám ajánlotta Nikolettet, gondoltam, miért ne próbáljuk ki, hiszen tehetségeket keresünk, a szinkront és a médiát valamilyen szinten fel kell virágoztatni, utánpótlás szükséges mindenhol. Tulajdonképpen megismertetem a gyerekeket az egész szinkron szakmával, mi az, hogy média, szinkronstúdióba történő bejutás, hogyan kell ott viselkedni, megjelenni, milyen hozzáállásunk és felkészültségi szintünk kell, hogy legyen. Arra tanítom őket, hogy a beszédtechnikától kezdve a nyelvképzésen át mindenféleképpen olyan felkészültnek kell lenni, hogy amikor beérkeznek egy stúdióba, legyen az egy sorozatfelvétel, modellkedés, egy szinkronstúdió vagy akár egy filmfelvétel, be tudják mutatni, hogy mennyire tehetségesek. Nem mindegy a hozzáállás.
Az a célunk, hogy tehetségeket találjunk, hogy a film minősége nőjön, hogy a gyerekek szeressék meg a történetet, hiszen rettenetesen sok ifjúsági és gyerek, animációs és rajzfilm van, amiket szeretnénk, ha megszeretnének a gyerekek. A cél nem butítani, hanem nevelni, megismertetni és megszerettetni az egész kultúrát. Még egy fontos dolog, hogy ha találunk valakit, akkor őket támogatjuk, és megpróbáljuk minél többet megmutatni, hogy a szinkronban mit lehet csinálni, hiszen nagyon sok gyerek jár jelen pillanatban is olyan szinkronstúdiókba, ahol akár kisebb, akár főszerepekben dolgoznak.

Lippai László: Amióta működik ez a stúdió, azóta nagy büszkeségemre és boldogságomra itt vagyok, Niki megkeresett már az elején, és nagy örömmel vetettem bele magam. Én még soha nem csináltam ilyet. Rendezni már rendeztem, de fiatalokkal foglalkozni nagy kihívás és nagy szerelem lett, életem egyik legjobb döntése volt. Színészmesterséget tanítok, ebben van beszéd, testbeszéd, improvizációs illetve helyzetgyakorlat.  A rengeteg improvizációs gyakorlatban sok olyan készségfejlesztő elem van, amiket hasznosítani tudnak.
A visszajelzések is nagyon jók. Volt egy anyuka, aki felhívott, hogy nagyon köszöni a hétvégi munkánkat, nem ismer rá a lányára. Úgy kinyílt otthon, közlékeny, barátságos, felszabadult lett, mindenről mer beszélni a családjával, és ez már egy olyan kis piros pont, ami az én lelkemet is boldoggá teszi. Volt még olyan is, hogy egy 13-14 éves lány egy óra után azt mondta, hogy „Lipi” – mert így hívnak, kérem mindig, hogy tegeződjünk – "én nem akarok még hazamenni.” Ez is egy olyan élmény, egy plusz energia, ami az embert inspirálja és feldobja.

balazs_csoport.jpgBalázs Andrea: Nemsokára kettő éve vagyok a stúdió egyik csapattagja, azért mondom így, mert ez tényleg egy csapat. Hován Niki, az igazgatónő keresett meg, mert nagyon népszerű vagyok a gyerekek körében és színésznőként több, mint 17 éve játszom. Az órám lényege alapvetően az önbizalomfejlesztés, nagyon nagy hangsúlyt fektetek erre amellett, hogy a gyerekek megkapják a szinkronizáláshoz szükséges képzést. Természetesen színészmesterséget is tanítok nekik játékos formában, de ez inkább csak arra van, hogy jobban megismerjék egymást, merjenek kommunikálni és ne szégyelljék egymás előtt magukat. Amikor bekerülnek egy szinkronstúdióba és jönnek a feladatok, akkor se görcsöljenek be, ha esetleg valaki kineveti őket, ne legyen félelem bennük, hanem jól tudjanak velük dolgozni.

Gesztesi Károly: Megkértek rá, majd megnéztem, hogy kik tanítanak itt, és tulajdonképpen ez adta a garanciát. A tulajdonos hölgyet nem ismertem előtte, ő egyből odatolta a listát azokról, akik tanítanak, és ez nekem elég volt. Illetve elmentem megnézni a körülményeket, és amikor az is stimmelt, és a csapat is, akkor azt mondtam, hogy fussunk egy próbakört. Két csoportot vállaltam be a színészmesterség órából, és azt mondtam, hogy utána eldöntöm, hogy akarom-e vagy nem, és úgy sikerült, hogy itt ragadtam. Tavasszal lesz ennek egy éve. Emeljük ki, hogy én majdnem tanítottam egy másik iskolában. Oda is bementem, és ez itt azért jó, és addig maradok - márpedig úgy néz ki, hogy fogok is - amíg garantálva van a szellemisége. Ugyanis amikor engem felkértek, onnantól kezdve szabad kezet kaptam. Addig jó itt lenni, amíg ilyen szabadság, jókedv van. Rosszkedvű helyekre nem is megyek dolgozni.
Alapvetően az, amit én vállaltam, nem arról szól, hogy színészek és szinkronszínészek “képződnek”. Például most az első óra első felében koncentráltan a „három, kettő, egy”-et, vagyis a „zöld lámpa, zöld lámpa, zöld lámpa, piros lámpát” - amivel a szinkronban, forgatáson, színházban is találkoznak, és ami tulajdonképpen a felelésnél, vagy tárgyaláson is van - gyakoroltuk. Az én tanítványaim ezentúl ha felelni kell, akkor felállnak, magukban visszaszámolnak háromtól, a tanár szemébe néznek, és partnerként felelnek.

SzJ: Arról mit gondolsz, hogy vannak, akik szerint egy ilyen képzés nem egyenértékű azzal, ha valaki Színművészeti Egyetemet végez és azután kezd el szinkronszínészként is dolgozni?

Balázs Andrea: Én azt hiszem, hogy nagyon sokan vannak úgy szinkronszínészként számon tartva, hogy nem színészek voltak eredetileg. Nem tartom hátránynak egy pillanatig sem, ha valaki nem végez el egy Színművészeti Egyetemet és úgy szinkronizál, hogyha megvan hozzá egy alapképzés. És az a csodálatos ebben az iskolában is, hogy megad hozzá egy mankót. Ha ezután oda kerül egy gyerek szinkronizálni, akkor nem történhet olyan például, hogy nem tudja a példányt kezelni. Érdekes, mert ez egy összetett dolog, hogy azokat a színészek sem kultiválják a színházakban, akik csak úgy a “semmiből” jönnek. De hát a történelem erre számtalanszor rácáfolt már. Én hiszem azt, hogy a jó szinkronszínész jó színész, és fordítva, de bizony, előfordul olyan, hogy valakinek csak a szinkronizálás van az életében, abban viszont tű.

gesztesi_1.jpgGesztesi Károly: Nekem teljesen mindegy, én ebben nem vagyok konzervatív. Azt úgysem lehet visszahozni, ami régen volt, ebben biztos vagyok. Egy egyetem van, és azon végez minden évben tizenöt színész, ez már teljesen más. Viszont ott csak egy ember tanított, egy nagyszerű szinkronrendező, de kevés óraszámban, és nagyon sok tehetséges ember elsikkadt abban az időben, amikor én végeztem. Én maximálisan ennek vagyok a híve, ahogy a híres Jurassic Park mondás szól, „Az élet utat tör”, hát törjön is utat. Kétségtelenül felhígult a szakma, és nagyon megértem azokat a színészeket, akik azt mondják, hogy már mindenki lehet színész, mindenki szinkronizálhat.

SzJ: Hogyan lesz valakiből jó szinkronszínész?

Balázs Andrea: Mindenkinek megvan a maga profilja szerintem. Tudok olyan kollégát a színházból, aki remek hangalámondó,  de ha egy filmben meghallom, hogy valakinek a hangját adja, már nem olyan jó. Szerintem az a jó szinkronszínész, aki tiszta szívből csinálja, aki nagyon jól oda tud figyelni, aki jól el tudja hanggal játszani az esetleges szituációt.

Faragó József: Mindenféleképpen gyakorlás kell hozzá. Nem csak havi, vagy heti, hanem napi gyakorlás, ami annyit tesz, hogy egy nyolc - tizenhat éves gyereknek napi kettő óra szükséges ahhoz, hogy lehessen belőle valami. Itt a beszédhibáról, az olvasási hiányosságokról nem beszélek. Hangosan, érthetően és artikulálva kell olvasni. Nagyon fontos, hogy a szinkronban teljesen mindegy, hogy valaki színész vagy amatőr. Vannak nagyon jó amatőrök és kevésbé jól megfelelő művészek is, akik nem szeretnek szinkronizálni. Vannak olyan amatőr közreműködők, akik rettenetesen jól szinkronizálnak, és szinte naponta hallhatóak a televízióban. És vannak nagy színpadi művészek is, akik szintén nem szeretnek szinkronba járni. 
Aztán a narrációban egész más a történet. Nagyon sokszor mellényúlunk vagy mellényúlnak a kollégák a szereposztáskor, és ezekkel a film minőségét lehet rontani. De nagyon fontos, hogy a pici szereplők, akik miatt most itt vagyunk, nagyon jól tudjanak olvasni, jól kezelhetők legyenek, hogy lehessen őket irányítani úgy, hogy végre tudják hajtani azokat az utasításokat, amiket a rendező vagy az éppen ott jelenlevő segítők.

SzJ: Tehát akkor könnyebb egy hozzájuk hasonló gyermeket „kinevelni”, mint olyan valakit, aki felnőttként kerül a szinkron világába?

Faragó József: Igen, mert a gyerekeket sokkal egyszerűbben lehet rávezetni a szinkronizálásra, az egész médiaszeretetre.

SzJ: Számos kommentelőnk úgy véli, hogy a régi magyar szinkron sokkal jobb volt, mint a mai. Mi a véleményed erről, van-e alapja, ha igen, mi az oka?

Gesztesi Károly: Financiális oka lehet, mert a tizenöt évvel ezelőtti gázsikat kapják az emberek, ebből pedig nem lehet megélni. Illetve meg lehet, de az ember nem megy el ennyi pénzért, van egy pont, amikor azt gondoljuk, hogy ne nézzenek hülyének. Plusz, mellettem ne álljon egy negyedosztályú színész, mert akkor az sajnos nem olyan lesz, mint Csákányi meg Márkus a Flintstone családban.

farago_csoport.jpgFaragó József: Nehéz kérdés. Jelen pillanatban is rengeteg nagyon jó színész van ma Magyarországon. Rengeteg nagyon jó színész nem akar és nem is jár szinkronizálni, így azokat hívjuk, akik szeretnek ezzel foglalkozni. A másik oldal a gazdasági oldal, hogy amíg egy filmet forgatok, addig egy szinkronizálással sokkal kevesebbet keresek, tehát az arányokat is kell nézni. Ami nagyon hiányzik még, hogy az igazán nagy „bölények” ma már nem igazán szeretnek szinkronizálni. Nem azért, mert nem szeretik a nézőket, hanem mert fárasztja őket. Ők inkább a saját művészi attitűdjeiket szeretnék megmutatni, mintsem másokat utánozni - hiszen a szinkronizálásnál azt kell csinálni, amit látunk a képen, ami ott történik, méghozzá ugyanúgy. Ha nem ugyanúgy csináljuk, akkor elveszünk belőle vagy hozzáteszünk, de nem magát a filmet csináljuk. Egy Sinkovits Imre ma már sajnos ebben a formában nincs, nagyon szeretnénk, ha lenne. Nagyon jó lenne, ha lenne sok Horkai János meg Csákányi László, és még sok mindenki más, akikkel nagyon sokszor dolgoztunk és dolgoztam, és nagyon hiányzik jelen pillanatban a szinkronizálásból és a filmekből is, de azt hiszem, hogy végsősoron az a lényeg, hogy a filmet megértsék, akik nézik.
Amire még kitérnék, az az, hogy a feliratozásnak az egyetlen problémája, hogy a nézőknek megosztjuk a figyelmét, vagy a szövegre, vagy a filmre összpontosítanak. Kérdeztem a gyerekeket, hogy ti mit szoktatok nézni a mozikban, ha feliratos a film? Azt válaszolták, hogy akkor a feliratot – és értitek így a filmet? Abból semmit. A szinkronizálásnak a lényege az összgondolkodás, a film értelmének a megtaníttatása, és az a probléma, hogy a feliratozásnál elveszik a film értelme, nem lesz hatással a nézőre. Csak akkor lesz hatással rá, ha összességében érti azt – és persze ha jól van fordítva.

Lippai László: Régen rangja volt, voltak szinkronfesztiválok, megmérettetések több kategóriával, ahol kiválasztották a legjobbat. Ma már annyira felhígult a szakma, hogy szinte követhetetlen. A mai generációt sajnos etikett-problémák is érintik, bejön egy fiatal a stúdióba, és be sem mutatkozik. Kezébe veszi a példányt, fülére teszi a fülest, és „Vegyük!”. Én pedig mondom, hogy „Rossz helyen vagy, nem vesszük. Először megnézzük, miről van szó, fiút, lányt vagy állatot szinkronizálsz, és utána egy próba, két próba, addig, amíg nem megy.” Ilyenkor visszaereszkednek a földre. Azért is jó, hogy van ez az iskola, mert azt gondolom, hogy itt olyan színészek okítják a mesterséget, akik minőséget képviselnek. És ha a gyerekek ebben a korban meglátják, hogy mi a jó, az nagyon hamar ragad rájuk, és igényesek lesznek magukkal szemben is.

Nagyon köszönjük a Talent Studionak, hogy megszervezték az interjúkat!

A kedvenc szösszenetemmel zárom soraimat, amit Lippai László osztott meg velem:
"Múltkor a hentesnél voltam egy piacon, nagyon nagy sor volt, és azt mondta a hentes, hogy művész úr, addig nem szolgálom ki, amíg nem mondja, hogy „Kamehameha”. Hátranéztem és baromi sokan voltak, gondoltam, hogy ez ciki, ha itt a piacon nekiállok, mert ez egy elég hangos felkiáltás ugyebár. De elmondtam (itt be is mutatta azt a bizonyos kiáltást, amiért minden Dragon Ball rajongó irigyelhet! - a szerk), mint az őrültre, úgy néztek rám a vásárlók, viszont ingyen hoztam el a húst."werk_talent_3.jpg

Fotók: talentstudio.hu

A bejegyzés trackback címe:

https://szinkronjunkie.blog.hu/api/trackback/id/tr10014621340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.