Alapvetően nem tartoznak a kedvenceim közé a megfilmesített musicalek, és nagyon ritka az, hogy dramaturgiailag értelmét látom a film közbeni dalbetéteknek - ez alól három alkotás képez kivételt. Ezek pedig a Jézus Krisztus Szupersztár, a Grease és a Hair, rajtuk nőttem fel, főleg azért, mert anyukám nagyon szereti őket, és ezt a szeretetet idővel én is átvettem tőle. Ez a cikk pedig azért íródott, mert a Hair most március közepén lett 40 éves.
Bármikor ülök le megnézni a filmet, mindig eszembe jutnak Anyu kommentárjai kicsi koromból, például mikor a legelején a busz előtt vesztegelő öszvéres kocsit mutatják, azon mindig nevettek az emberek a moziban, amikor ő nézte. Vagy hogy volt egy posztere a falán, ami Bergert ábrázolta a csillárral a kezében, az asztalon táncolva.  Meg az is eszembe jut, hogy Anyu melyik srácot mutatta mindig a film végső jelenetében, a Fehér Ház előtt összegyűlt, háborúellenes demonstráció tömegében. Ilyenkor gondolatban nemcsak a hatvanas évek Amerikájába repülök vissza, amikor maga a film játszódik, hanem a nyolcvanas évek Magyarországára is. Na de ennyit rólam, mit tudunk a filmről?

Az eredeti musicalt James Rado és Gerome Ragni színészek jegyzik, mely 1967-ben debütált, majd a Broadwayre következő év áprilisában került.
1979-ben az a Miloš Forman cseh rendező vitte vászonra a történetet, akinek a Száll a kakukk fészkére filmadaptációját, az Ember a holdont és a nyolc Oscart nyert Amadeust is köszönhetjük. Zenéjét pedig a színpadi musicalhez hasonlóan Galt MacDermot szerezte, a betétdalokat tartalmazó album 1969-es megjelenésekor  pedig Grammy-díjat is nyert.
Hozzánk az amerikai premierhez képest egy évvel később érkezett meg a mozikba, és a legtöbb bevételt termelő film is lett abban az évben. 
A történet valószínűleg senkinek sem ismeretlen, középpontjában Claude Bukowski (John Savage), a (vietnámi háború miatti) bevonulása előtt New Yorkba látogató fiatalember és a hippi, háborúellenes felfogást valló, szabadelvű George Berger (Treat Williams) és társai állnak. A film nem közvetlenül a háborúról szól, hanem annak hatásáról, az általa érintett társadalmi rétegekről, és a hozzá kapcsolódó ellenállásról, amelynek magja a fiatalság volt. A humorral teletűzdelt, zenés alkotás a könnyedsége mellett komoly társadalomkritikát is megfogalmaz, főleg a faji előítéletről. Treat Williamsnek ez indította be a pályáját, a többi színészről azonban ez sajnos nem mondható el.
Anyu annak idején moziban, felirattal látta ezt a filmet először, én viszont már szinkronosan. Így sokan lesznek, akik nem értenek majd egyet velem, de nekem - sok gyerekkori filmhez hasonlóan - a magyar változat az "igazi". Megnéztem persze aztán eredeti nyelven is, és megállapítottam, hogy nem vont le az értékéből kicsit sem a szinkron. Persze, ehhez hozzátartozik az is, hogy a dalokat nem fordították le, így igazi valójukban élvezhettem azokat.
Az első magyar változat a Magyar Televízió megbízásából készült, ennek a szereposztása a legelterjedtebb és legismertebb itthon (így ezzel foglalkozom a későbbiekben), a másodikat az Intercom rendelte meg 2007-ben, illetve készült még egy harmadik változat is, de erről kevés információt találtam a neten. 

Összeszedtem ez alkalomból hét számomra kedves, emlékezetes jelenetet és párbeszédet a szülinapos filmből, a lista persze szabadon bővíthető.

7. "Dinnyemagokat fog köpni a pofádba."

Amikor Claude megkérdezi a várandós Jeannietől (Annie Golden), hogy kitől van a születendő baba, a lány nem ad egyértelmű választ, úgy tűnik, Woof (Don Dacus) és Lafayette/Hud (Dorsey Wright) is esélyesek az apaszerepre. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a hippik inkább hittek a szabad szerelemben, mint a klasszikus párkapcsolatokban. Ekkor hangzik el a következő párbeszéd, ami magyarul is éppolyan frappáns, mint angolul, ez főleg Welker Gábornak és Galambos Péternek köszönhető:
Hud: Ha a kisbaba fehér lesz és nyálas, és bömböl egész nap, akkor biztosan Woof az apja. Ha viszont gyönyörű csokoládébarna lesz, akkor az enyém.
Woof: Fehér és nyálas?
Hud: Igen, fehér és nyálas.
Woof: Ha megszületik és meglátja a fekete seggedet, dinnyemagokat fog köpni a pofádba. 
Hud: Mindig hamarabb jár a szád, mint az eszed! Figyelj, ha ez a gyerek meglát engem, akkor boldog lesz. És büszke. 
... majd pedig az afroamerikaiak szinte összes akkori gúnynevét beleszövi a következő dalba, és büszkén énekli azokat. Tökéletes megjelenítése annak, hogyan próbálják az ellentétére fordítani az őket érő elnyomást és előítéleteket.

6. "Egy pillanat... Csak elszívjuk a füvet."

Sheila (Beverly D'Angelo), a New York-i elithez tartozó jókislány az elsőbálozó partijára való készülés közben a szobájában füvezik barátnőivel, cseppet sem zavarja, hogy szülei odakint várják, és türelmetlenül kopogtatnak az ajtaján. Itt halljuk először hosszabban beszélni őt, és máris megdől a feltételezés arról, hogy a sznob családból származó lány ugyanolyan szabálykövető és konzervatív lenne, mint a szülei. Bertalan Ágit leginkább Kate Hudson és Cherly Hines magyarhangjaként ismeri a közönség, itt Beverly D'Angeloval párosította össze a szinkronrendező Juhász Anna - sajnálom is, hogy később nem hallottuk őket együtt.

5. "Van bőr a képén fiatalember!"

Amikor Berger összetűzésbe kerül Sheila nagybátyjával (utóbbi szinkronhangja a nagyszerű Izsóf Vilmos volt), aki próbálja őt először szépen, majd csúnyán kiküldeni a villájukból, világossá válik, hogy a fiatalember milyen önzetlen tud lenni olyan valakivel, akit alig 24 órája ismer. Csankó Zoltán szájából hangzottak el ezek a mondatok: "Figyeljenek, Claude szerelmes. És a lány, akibe szerelmes, itt ül most. Nem akar mást, csak annyit, hogy öt percig itt ülhessen és nézhesse. Nem akar mást, csak nézni a lányt, hogy emlékezzen rá, amikor a dzsungelben harcol." Ki az, akit nem hatottak meg ezek a szavak?? Nos, a nagybácsit semmiképp, úgyhogy Berger egy dallal nyomatékosította mondandóját.

4. "Hát Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból."

Berger asztaltánca nem igazán nyerte el a gazdag népség tetszését (kivéve a rózsaszín ruhás nénit), a jelenet végén láthattuk is, hogy megérkeztek a rendőrök. A következő ikonikus pillanatom Woof és a hajvágástól való ódzkodása a börtönben. Remekül lefesti az akkori társadalomképet, amikor az őt kikérdező női alkalmazott (valószínűsítem, hogy pszichológus) a hajvágás elleni tiltakozásból és a hosszú haj szeretetéből arra következtet, hogy Woof meleg. Nekem az ez után következő "Hair" című betétdal az örök kedvencem az egész filmből, pedig igen nehéz volt győztest hirdetni közülük.

3. Claude és Sheila a tóparton 

Claude akkor lesz még inkább szimpatikus, amikor felajánlja, hogy hazakíséri Sheilát, ahelyett, hogy az utolsó szabad estéjét szórakozással, teszem azt, meztelen fürdéssel töltené, mint a többiek. A lány kicsit beképzelten visszautasítja, Claude ezek után nem köti az ebet a karóhoz, hanem bemegy a tóba és csatlakozik a már bent fürdőző társaihoz. A lányt egészen megdöbbenti, hogy így faképnél hagyták, de végül ő is megy, és részt vesz az egyértelműen törvénybe ütköző programban - hogy aztán közben a többiek elcsórhassák a ruháit, és neki félmeztelenül kelljen taxit fognia. A főszereplő srác hangja az Cvetkó Sándor volt (az egyetlen színész, aki az magyar szinkron első és a második változatában is szerepet kapott), aki az egyik legfoglalkoztatottabb férfi szinkronhangunk, közel ezer szerepével.

2. "Nem foglalkozom olyasmivel, hogy például ki az apja, nem érdekel. Mindketten szépek, nem?"

Ebből a kis párbeszédből is nagyon jól át tudjuk érezni a hippik életfelfogását. Hud feleségét érthető módon érdekli, hogy vajon a férjéé-e a gyerek, amit Jeannie a szíve alatt hord, a leendő anyuka viszont egyáltalán nem tartja ezt fontos kérdésnek.
"(...)Tény, hogy gondolkodtam már rajta, de hamarosan úgyis kiderül. Ez nem olyan nagy probléma, mint egy világháború, nem értem, hogy téged miért idegesít." Itt találkozhattam először az akkor még kezdőnek számító Csondor Kata hangjával, amely később nekem egybeforrt Scarlett Johanssonnal. A két külföldi színésznő semmiben sem hasonlít, míg ScarJo általában a dögös, sejtelmes végzet asszonya szerepeket játssza, addig Annie Golden egy törékeny kislányt alakít itt, mégis mindkettőnél nagyon el van találva a szereposztás.

1. "Bukowski!"

"Húzza ki a fejét a seggéből katona, mozgás. Erre katona, szedje össze magát, mozogjon!" - Nem tudok még egy olyan jelenetet, ami ennyire összetörné a szívem minden egyes alkalommal, amikor megnézem. Ahogyan Berger próbálná elmondani, hogy csak csere történt, és ő nem az, akinek el kell mennie Vietnámba, ahogy Claude megdöbbenve látja az üres hálókörletet, és rájön, hogy elkésett, aztán ahogyan előbbi sorsába beletörődve menetel a többi katonával együtt az óriási repülőgép gyomrába - és végül amikor Claude már hiába fut az egyre feljebb emelkedő gép felé, nem éri utol. Rendkívül hatásos az egész, főleg az utána következő vágóképpel, amikor a megszámlálhatatlan fehér sírkőből álló temetőt mutatják, köztük az egyiken Berger nevével, aki mindössze 22 éves volt. A hippiével, aki annak az áldozata lett, amitől a leginkább távol akart maradni, és amit a legjobban ellenzett.