Egy újabb könyvadaptáció ünnepli ma születésnapját, ugyanis az 1996-os Legbelső félelem William Diehl három évvel korábban megjelent művét ültette át a vászonra. A bűnügyi thrillerben Chicago egy befolyásos, katolikus érsekének brutális meggyilkolása és annak elkövetője körül forog minden, ugyanis egy kóristafiút gyanúsítanak a bűnténnyel. Vigyázat, spoilerek következhetnek a 25 éves film cselekményével kapcsolatban.

Az akkor huszonhét éves, de még mindig kölyökképű Edward Norton első hollywoodi szerepe volt a koldusból lett 19 éves ministráns Aaron Stampler alakítása, zseniális munkájáért pedig Golden Globe-ot és Oscar-díjat is hazavihetett a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Erős pályakezdés volt, az biztos, főleg annak tudatában, hogy mennyire kelendő volt a szerep. Stampler karakterének megformálóját ugyanis 2100 színész közül választották ki, Matt Damon is nagyon el akarta játszani, miután a Holt költők társasága egyik szerepéről lemaradt. Végül ezt sem ő kapta meg, így barátjával, Ben Affleckkel úgy döntöttek, nem várnak egy újabb, sikeresnek látszó szerepre és inkább megírták maguknak a Good Will Huntingot. Szóba került még Will Wheaton és Leonardo DiCaprio is, de mindketten visszadobták a szerepet.  A casting pedig emiatt olyan nehézkes volt, hogy a másik főszereplőt alakító Richard Gere majdnem otthagyta a produkciót, míg végre rátaláltak Nortonra. A bostoni születésű ifjú később a Harcosok klubjában hasonló, többszörös személyiségzavarral küzdő embert formált meg. Norton néhány évvel ezelőtt a GQ-nak azt nyilatkozta, hogy Gere volt a legjobb partner, akit elsőfilmesként kaphatott, hiszen a tapasztalt színész kedvesen pátyolgatta és látta el tanácsokkal a szerepét illetően.

A húzónévnek számító Gere a forgatás idején már túl volt a Micsoda nőn, és egész más karaktert alakított a Legbelső félelemben, viszont majdnem ugyanolyat, mint a Chicagóban - egy énközpontú, nárcisztikus ügyvédet, aki szinte csak olyan ügyeket vállal, amelyek növelhetik hírnevét.

A filmhez két szinkron készült, de az első terjedt el széleskörben, melyet Somló Andrea szinkronrendezőnek köszönhetünk, a magyar szöveget Sarodi Tibor írta. A szereposztás szerintem találó volt, mindössze az bántotta csak a fülemet, hogy Aaron Stampler nevét következetesen „Áron”-nak ejtette az összes színész, pedig az inkább „Éron” vagy „Érön” – de ez nem egyedi eset a szinkrontörténelemben.

Martin Vailt/Richard Gere-t itt mindenki Bornemissza Gergelye, Kovács István szinkronizálta. Norton meggyőző játékát Bolba Tamás sajnálnivalóan reszketőssé változtatott hangja egészítette ki, bár sokszor nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy Tamás gyermekkorunk kedvenc utcagyerekének, Aladdinnak is kölcsönözte a hangját annak idején.

Laura Linney alakította a vád képviselőjét, aki, ahogy már írtuk, a sztárügyvéd egykori szeretője volt, csak hogy a történet ne maradjon szerelmi szál nélkül. Őt Rudolf Teréz magyarította, aki egy jó évtizede már nem hallható szinkronban.

Az Aaront vizsgáló pszichológust, aki tanúja lesz végül a fiú „betegségének”, Frances McDormand alakította, Varga Mária szinkronjával kiegészítve, aki Rudolf Terézhez hasonlóan ritka vendég már a szinkronstúdiókban.

Bács Ferenc, a Micimackó Tigrise, Gandalf és Klaus Brinkmann professzor (na meg persze több száz másik karakter magyar hangja) ebben a filmben a befolyásos “üzletembert”, John Shaughnessy-t szinkronizálta játszi könnyedséggel.

További magyar hangok voltak még: Zsolnai Júlia, Kárpáti Tibor, Laklóth Aladár, Kőszegi Ákos, Uri István, Szokol Péter, Madarász Éva, Kardos Gábor, és még sokan mások.

Ti mit gondoltok a Legbelső félelemről? Szerintetek is méltán elfelejtett, de közben kiváló kilencvenes évekbeli alkotás?