A ’90-es évek egyik legsikeresebb sitcomja kétség kívül az Egy rém rendes család volt. Ugyan nem irigyeltük Bundy-ék életét, nagyon is jól szórakoztunk a nyomorukon, beszólásaikon, kárörvendő nevetésükön. 35 éves lett ma ez a fura család.

1987. április 5-én mutatták be a sorozat első részét, mely a többi műsorral ellentétben azt tűzte ki céljául, hogy ne egy ideális család képét fesse le az embereknek. Így született meg Al, Peggy, Kelly és Bud karaktere, akik mindenfélék voltak, csak megszokottak nem!

Al boldogtalanul élt saját házában, amikor pedig nem ott töltötte idejét, egy cipőboltban robotolt. Haza várta ,,szerető” felesége, Peggy, és két civakodó gyereke.

A sorozat tizenegy évadot élt meg, ami manapság is kimagasló hosszúságúnak számít. A végéről olyan hirtelen döntötték, hogy még lezáró epizód sem készült. Olyannyira váratlanul jött a döntés, hogy még az Al Bundy-t megformáló Ed O’Neill is egy nyaraláson szembesült vele – akkor sem a vezetőségtől, hanem egy nyaraló pártól, akik egy helyi lapban olvasták a hírt.

Ne rohanjunk ennyire előre, először idézzük fel közösen, hogyan is kezdődött a sorozat! A készítők egy Frank Sinatra-dalt, a Love and Marriage-t választották hozzá.

A sorozat a kezdetekkor még nem örvendett nagy népszerűségnek Amerikában, ugyanis azon túl, hogy alacsony költségvetésűnek gondolták, soknak ítélték az altesti humort és a szexuális utalásokat is. Idővel azonban mégis megkedvelték az emberek, Magyarországon pedig szinte a kezdetektől magas nézőszámot vonzott.

Nem kis szerepe volt ebben a magyar hangoknak, nézzük hát, kik is voltak ők!

Ed O’Neill – Al Bundy – Csuja Imre

Csuja Imre nevét számtalan filmből és szinkronból ismerhetjük, de az egyik első nagy szerepe kétség kívül Al Bandy-é volt. A színész szereti belevinni a saját ötleteit egy-egy szerepbe, nem volt ez másképp az Egy rém rendes család esetében sem, hiszen a magyar színész találta ki Al jellegzetes hanghordozását és nevetését. Ez utóbbit a szemfülesek néhol fel-felfedezhetik a Mi kis falunk című sorozatban, ahol a színész Füleki Károly polgármestert alakítja. Ahogy Csuja Imre egy interjúban elmondta, nagyon sokat nevettek a felvételek alatt, és improvizáltak is! Olykor olyan is előfordult, hogy sikerült szellemesebbet kitalálni a leírt szövegnél, és végül ezeket használták fel.

Katey Sagal – Peggy Bundy – Básti Juli

Csuja Imre szavaival élve, Básti Julit ,,pofán csapta” a szerep. Ugyan a szinkronrendező, Rehorovszky Béla nem bízott abban, hogy a színésznő elvállalja a munkát, nagyot tévedett, ugyanis Básti Juli nemcsak elvállalta, nagyon meg is szerette a szerepét. A kezdetekben minden egyes jelenetet előre megnéztek, hogy tudják, mi történik szereplőjükkel, ám amikor jól ismerték a karaktereket, egyből mondták a szöveget a színészek. Ekkortájt jött divatba a fülhallgató is, ami szintén könnyítette a munkát. Volt egy rövid időszak, amikor Kovács Nóra szólaltatta meg Peggy-t. Ennek az volt az oka, hogy Básti Juli kétszer volt várandós a sorozat alatt, és gyermekei születése után egy-két hétre ágyba kényszerült. Mivel szerette az Egy rém rendes családot, három héttel a szülés után már vissza is tért a munkába.

Christina Applegate – Kelly Bundy – Zsigmond Tamara

Zsigmond Tamara a magyar szinkron egyik legderűsebb csillaga. Kedves hangját azonban általában pozitív szerepekhez használja, és nem volt ez máshogy Kelly esetében sem, mert ugyan nem volt épp a legokosabb, alapvetően nem volt rosszindulatú. Zsigmond Tamara a SzinkronVideók interjújában kollégáihoz hasonlóan úgy emlékezett, hogy nagyon sokat nevettek a felvételek alatt, de ehhez kellett Csuja Imre és Básti Juli profizmusa is. Ugyan nem mindig őt hívták Christina Applegate szinkronjára, az utóbbi pár filmben együtt dolgoztak – legutóbb 2017-ben, a Rossz anyák karácsonyában.

Bud Bundy - David Faustino - Halasi Dániel 

Halasi Dániel mindössze 12 éves volt, amikor a Budot megformáló David Faustinót kezdte szinkronizálni. Dani ma már báb- és gyermekelőadásokat rendez, illetve a Pesti Magyar Színiakadémia egyik osztályának vezetője, de szívesen emlékezett leghosszabban tartó szinkronszerepére.

Fotó: Szinhaz.org

Szinkronjunkie: Úgy tudom, Földessy Margithoz jártál, aki kiajánlott színházba és szinkronba is. Milyen emléked van az első szinkronodról?

Halasi Dániel: A legelső szinkronomat 7-8 éves korom körül kaptam a Kis gézengúzok című filmben. Casting útján választottak minket, és emlékszem, mennyire izgatott voltam, hogy vajon az enyém lesz-e a szerep. Stymie-nak hívták a karakteremet, és iszonyatosan jó kalandként él bennem, ráadásul ebben a történetben rengeteg gyerek volt, úgyhogy a kortársaimmal együtt szinkronizálni hatalmas buli volt.

SzJ: Hétévesen már olyan magabiztosan és folyamatosan olvastál, hogy ment a szinkron?

HD: Alapvetően nem volt gondom az olvasással, és akkoriban még volt rendezőasszisztens, aki bent ült velünk a stúdióban. Mindig nagyon sokat segített: megérintette a vállunkat, amikor el kellett kezdeni egy szöveget, úgyhogy ez nagyon kezdetleges, tanuló pálya volt. Nagyon jó hangulat uralkodott, és olyanokkal dolgoztam együtt, akik gyerekszínészként már akkor is nagyágyúk voltak a szinkronban: Előd Álmos és Molnár Levente is rendkívül segítőkészek voltak.

SzJ: Mennyire álltál készen a szinkronra, amikor először odakerültél? Földessy Margit iskolájában volt szó a szinkronizálásról?

HD: Nem, teljesen idegen terep volt a szinkronstúdió. Alapvetően nem rettegtem tőle, mert színházi- és színpadi gyakorlatom már volt, és mindig számíthattam arra, hogy segítenek. Úgy tűnt, hogy van hozzá affinitásom, ezért nem ütköztem nagyobb nehézségekbe.

SzJ: 12 éves voltál, amikor megkaptad Bud szerepét. Emlékszel, hogyan jött az életedbe a Rém rendes család?

HD: A sorozat első szinkronrendezője, Rehorovszky Béla választott ki a szerepre. Addigra már sokat szinkronizáltam, casting nem volt, konkrétan engem hívott. Amikor elkezdtük, nem tudtuk, hogy mekkora fába vágjuk a fejszénket, és hogy egy kultikus sorozatba csöppentünk. Nagyon szerettem a közös munkát, amikor a ,,családommal”, Csuja Imrével, Básti Julival és Zsigmond Tamarával álltam a mikrofon előtt. Volt egy időszak, hogy külön dolgoztunk: amikor Básti Juli a kisfiát várta, máskor vették fel az ő jeleneteit, mint a mieinket.

SzJ: A sorozat akkor került Magyarországra, amikor Amerikában befejezték a forgatását. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan dolgoztatok a tizenegy évadon?

HD: Igen, azt hiszem, hogy összesen négy évet dolgoztunk. Egy darabig együtt nőttem Buddal, aztán lett egy hirtelen ugrás, így jóval idősebb lett nálam. El is gondolkodtak rajta, hogy leváltsanak-e, mert kérdéses volt, hogy az akkori hangi adottságaimmal meg tudok-e szólaltatni egy tizennyolc éves srácot, de végül a szinkronrendező úgy döntött, hogy maradjak én.

SzJ: Hogyan szembesültél vele, hogy sikeres a sorozat?

HD: Nagyon sok olyan helyzet volt, amiből egyértelmű lett, hogy sikeres. Ha a nevem előkerült, általában tudták, hogy mihez köthető. A gimnáziumi éveim alatt nagyon sokszor kérték, hogy beszéljek ,,Budul”, és az igazat megvallva a végére rettentő nyomasztó és unalmas volt. Előfordult olyan is, hogy egy rendőri igazoltatás jófajta csevejjé alakult, amikor látták a személyi igazolványomon a nevemet.

SzJ: Hogyan tudtad összeegyeztetni a szinkront az iskolával?

HD: Egy idő után sehogy, úgyhogy hetedik és nyolcadik osztályban magántanuló kellett, hogy legyek. Az első évben, amikor a Rém rendes család szinkronján dolgoztunk, még megoldottuk, de akkor is sokat hiányoztam az órákról, így könnyebb volt magántanulóként folytatni a munkát. Ettől függetlenül, amikor volt rá lehetőségem, bejártam az iskolába, de külön kellett vizsgáznom. Semmiféle hátrányát nem éreztem, ez volt a természetes, úgyhogy egyáltalán nem éltem meg nehézségként.

SzJ: Egy interjúban azt mondtad, hogy a bábművészet alázatra, koncentrációra és önfegyelemre tanít. A szinkronból mit tanultál?

HD: Leginkább talán a spontaneitást és az improvizációt lehet elsajátítani belőle. Nagyon gyors a munka, ezért azonnal kell reagálni, és fejben maximálisan jelen kell lenni. A koncentrációt is rendkívüli módon fejleszti, mert sokfelé kell figyelni az adott pillanatban. A diákjaimnak is mindig mondom, hogy milyen amplitúdókon lehet hangban és verbálisan közölni, és ebben nagyon jó gyakorlat a szinkron. Valamelyest utánzó műfaj, mert el kell kapni annak a színésznek az éppen aktuális hozzáállását, és mindezt pillanatok alatt.

SzJ: Volt előnyöd azáltal, hogy gyerekkorodban csöppentél bele a szinkronizálásba azzal szemben, aki az egyetem alatt találkozik először a szinkronnal?

HD: Szerintem gyerekként sokkal természetesebben és könnyedebben veszi az ember az ilyen jellegű feladatokat: nem munkának vagy megélhetésnek fogja fel, hanem egy jó bulinak. Ha már képzett színészként megy először az ember, akkor biztos tele van frusztrációval, mert ez teljesen más, mint a színpad, máshogy kell jelen lenni egy ilyen helyzetben. Biztos van olyan is, akinek nem megy a szinkronizálás, de ettől még csodás színpadi színész, de olyan szinkronizáló színész is sok van, akik nem játszanak színpadon.

SzJ: 2010 óta nem szinkronizálsz. Ennek mi az oka?

HD: Amikor felvételt nyertem a Színművészeti Egyetemre a leterheltség miatt kevesebb időm volt a szinkronra, és nem is szívesen adják ki a diákokat munkára, így sok hívásnak nem tudtam eleget tenni. Ez egy olyan szakma, hogy ha egy ideig nem érsz rá, kikopsz, és nagyon nehéz visszakerülni. Néha-néha hívnak egy-egy kisebb szerepre, és remélem, hogy a jövőben lesz lehetőségem gyakran megfordulni a stúdiókban!

SzJ: Aki szeretné látni valamelyik rendezésedet, hova mehet?

HD: Kaposváron látható az Alice Csodaországban, a Pesti Magyar Színházban pedig a Tündér Lala és a Kincses sziget. Most egy Háry János előadáson dolgozunk, amit a Pécsi Bóbita Bábszínházban rendezek a Pécsi Filharmonikus Zenekar közreműködésével. A Pécsi Kodály Központban mutatjuk be a darabot május 12-én.

SzJ: Nagyon köszönjük a beszélgetést, és reméljük, hogy még sokszor fogunk hallani a szinkronban!

A mellékszereplők között láthattuk Marcy- és Steve Darcy-t is, akiket Götz Anna és Kálid Artúr szólaltattak meg. Később jött a képbe Marcy második férje, Jefferson, akit Bognár Zsolt szólaltatott meg.

Bizonyára sok emléket előhoztak a részletek, de ennek ellenére bízunk benne, hogy Nektek is van olyan kedvenc jelenetetek, amikről meséltek nekünk!