Az Indiana Jones 5. része óta nem jelentkeztem szinkronkritikával, így igazán ideje volt már annak, hogy a sűrűjébe vessem magam. A Dűne, azaz Arrakis sivatagos és tikkasztó világánál pedig keresve sem találhatna az egyszeri kritikus jobb témát. Vajon sikerült-e megismételni az első rész hatalmas sikerét? Miben hozhat újdonságot egy nagyszabású sci-fi második része? Adott-e választ a film a rajongói kritikákra? Maradt-e az első rész szinkroncsapata és kik az új magyar hangok?
A folytatások átka
Hollywood már a 90-es évek második felétől szemet vetett a folytatásbizniszre. Természetesen már ezt megelőzően is léteztek második részek, azok azonban sokkal inkább voltak az elődök organikus következő részei, mint befektetési céllal létrehozott termékek. Ezt pedig a Marvel-filmek által kimunkált univerzumépítés és annak financiális kényszere tovább erősítette. Az a biztonságra törekvés, amely a manapság igen ideges befektetőkkel rendelkező Disney-t jellemzi, egyúttal az egész iparágat is hajtja. Holott számtalan korábbi film bizonyítja, hogy hiába tűnik sima libának a "fejlesztés", a második-harmadik-sokadik részek esetében sokkal nehezebb valódi értéket és értelmet teremteni.
Vannak azonban olyan szerencsés helyzetek még ma is, amikor az alapanyag már eleve rendelkezésre áll, így inkább az jelent majd kihívást, hogyan lehet új magasságokba lökni a látványt, történetet, vagy éppen a drámát. A Dűne első részével a rendező, Dennis Villeneuve, az újkori Star Wars-filmek tökéletes ellenpontját hozta létre. Lassú mozgású mozija szép és mély filmmé állt össze - és a második részben valami olyat tett le az asztalra, amely még a korábbit is túlszárnyalja.
Úgy hallgatott a rajongók kéréseire, hogy közben nem engedett saját víziójából sem, a végeredmény pedig egy a korábbinál feszültebb, csavarosabb vezetésű, gondolkodásra ösztönző film, amely mellett úgy elreppen a közel 3 órás játékidő, hogy a néző még a popcornját is elfelejti majszolni. Ha valakinek az első rész nem is tetszett igazán (például nekem sem), akkor is érdemes a második résszel megpróbálkozni, mert önálló produkcióként is megállja a helyét.
A kiváló színész- és történetvezetéshez pedig elképesztő látvány, valamint remek zene is párosul. Hans Zimmer (és csapatának) aláfestése bár az előző rész miatt kapott Oscar-díjat, most mégis jóval inkább elemében volt. Egy elszállós kísérleti album helyett tűpontos hangulatkeltést ér el a Dűne világához nagyszerűen kapcsolódó organikus és szintetikus hangszerek segítségével.
Külön öröm, hogy a filmes csapat jelentős része hazai szakemberekből áll és már nem csupán azért, mert itt volt olcsó forgatni. Az előző részért Oscar-díjat nyert Sipos Zsuzsanna látványtervező mellett számtalan technikus, statiszta, színész, asszisztens, kosztümös, operatőr, kaszkadőr, effektes, hangmérnök, grafikus, sminkes, és koordinátor járult hozzá ahhoz, hogy az év egyik (ha nem A) leglátványosabb filmjét hozzák létre.
A magyar változat
"Valahogy felérni egy ilyen mesterműhöz. Megpróbálni elérni, hogy ha valaki beül a moziba és a szinkronizált verziót választja, el tudjon benne merülni és ne zökkentse ki semmi. Ez egy grandiózus film, elképesztő élmény! Szerintem erre találták ki a mozit." - mesélte Dóczi Orsolya szinkronrendező, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne a második rész magyar változatának készítése közben.
"Mindenki számára igazi nagybetűs Ügy volt a Dűne első és második részének elkészítése" - tette hozzá. A magyar változat minden pillanatán érződik, hogy ugyanazzal az odafigyeléssel és aprólékossággal készült, mint az eredeti. Orsolya az ehhez fogható mértékű produkcióknál ma már szinte szokatlan módon teljesen szabad kezet kapott a szereposztás kialakításában. A kiváló szinkronhoz azonban számtalan, a háttérben dolgozó csapattag munkájára is szükség volt. A csupa tapasztalt szakemberből álló stáb nem változott az első rész óta: Tóth Tamás Boldizsár fordítása és Tóth Péter Ákos hangmérnök felvételei nélkül nem kerülhetett volna ilyen magasra a léc.
Jéger Zsomborról eddig is tudtuk, hogy korának meghatározó színésze. Erőteljes jelenléte a szinkronban egyaránt érvényesül, nem csoda, hogy olyan filmeket és sorozatokat vitt el a már a vállán, mint a Te vagy éppen a Villám. Míg az első résznek pont az róttam fel egyik kritikámként, hogy Paul Atreides (Timothy Chalamet) nem beszél eleget, most bizony jutott bőven lehetőség Zsombor számára a kibontakozáshoz. Suttogó szerelmes, konfrontatív gyermek, küzdő lázadó és karizmatikus vezető egy személyben. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Paul átadja magát a személyét övező mítosznak, döntésre jut és egy olyan monológot nyújt át a nézőnek, amely Jéger Zsombor közvetítésében minimum 2024 legerősebb alakításai közé emeli azt.
Bartsch Kata már közel 200 szinkronprodukciónál tart, számos kiváló filmet magyarított, de mind közül messze a Dűne 2. része biztosította a legtöbb izgalmas kihívást. Az általa megformált, időközben Tisztelendő Anyává váló Lady Jessica szinte bárkit és bármit feláldoz céljainak elérése érdekében. Figurája kívülről nézve legalábbis igazi szerepálomnak tűnik, hiszen suttog, kiabál, és a filmet dinamizáló karizmatikus szereplő. Számtalan érzelmet felvonultató karakter ez, amelyben Kata nem csupán bírja a Rebecca Ferguson által diktált tempót, de azonnal helyet is csinál magának a legjobb Szinkronszínésznők pantheonjában. Paul és Lady Jessica érzelmi hullámvasúttal felérő közös jelenetei a film csúcspontjai - nem véletlen, hogy a magyar stáb kedvencei közé is bekerültek.
Karakterével kapcsolatban külön öröm, hogy a Hang a magyar változatban is remekül szól. Nyoma sincs a Netflixen lassan megszokottá vált "túlkeverésnek". Tudniillik a netflixes produkciók egy részét Spanyolországban keverik, ahol - nem ismervén a magyar nyelv sajátosságait - gyakran lecsippentenek vagy túlkompresszálnak bizonyos hangzókat. Legutóbb pont az Avatár - Az utolsó léghajlító kapcsán hallottam erre példákat. Jó hír, hogy a Dűne Második részére azért sokkal több odafigyelés jutott.
Bár Törőcsik Franciska feltűnt az első részben is, akkor néhány mondatos megszólalása volt csupán, mostanra azonban prominens főszereplővé lépett elő. Jelenléte erős és jól hozza a néha furcsán, kissé érthetetlenül viselkedő Chanit (Zendaya).
Érdemes külön kiemelni Fekete Ernő Tibort - persze, igazán nem meglepő, hogy kimagasló szinkront tett le az asztalra. Ez nem volt kérdés! Ugyanakkor az általa megszólaltatott karakter, Stilgar (Javier Bardem), minta egy kissé megváltozott volna az első rész óta. Figuráját szórakoztatóbbra hangolták, beszéde egyszerű, direkt hibás, ugyanakkor nem ripacskodó. Dóczi Orsolya szinkronrendező kiválóan egyensúlyozta ki ezt a szerepet, amelyben mintha Fekete Ernő több korábbi szinkronszerepe is nyomokban fellelhető lenne. (Főként talán a Trópusi vihart érdemes kiemelni.)
Az első részből hallhatjuk még Csoma Juditot, Máté Gábort, Schneider Zoltánt és Kőszegi Ákost, akik mind hozzáteszik a magukét karaktereikhez, szinesítve a korábban kialakult képet.
A csapat két izgalmas figurával bővült: Feyd-Rautha Harkonnen tá-bárót Ember Márk, míg IV. Shaddam császárt Újréti László szinkronizálta. A szinkronrendező mindkettejükkel csodát művelt: sok olyan különleges hangszínt hozott ki belőlük, amelyet kevesebbszer vagy éppen egyáltalán nem hallottunk. Talán a császárt alakító Christopher Walken esetében volt bennem egy pici hiányérzet: érdemes lett volna megpróbálni megszokott szinkronpárjával, Barbinek Péterrel. Azonban Újréti olyan kiválóan hozta az egyszerre mesterségesen méltóságteljes és romlott uralkodót, hogy egy pillanat alatt feledtette velem a nem várt cserét. Irulan hercegnőt Mikecz Estilla magyarította, az ő szerepe azonban a már készülő harmadik epizódban válik jelentősebbé, így Törőcsik Franciskához hasonlóan egyelőre be kellett érnie néhány mondattal.
A Dűne 2. tehát azon kevés folytatás közé csatlakozik, ahol nem csupán sikerült elérni az előd színvonalát, de egy azt jelentősen meghaladó, többször nézős, nagybetűs Moziélményt kap a néző. Ráadásul a magyar változat méltó módon teszi fel a koronát a filmre, a szinkron aranykorát idéző stábbal és színes színészi játékkal.
