Kora tavasszal ez a kritika még úgy kezdődött volna, hogy Deadpool úgy kell a Disney-nek, mint egy falat kenyér, hiszen a legutóbbi fázis filmjei és sorozatai legalábbis nem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban az élet (és Deadpool) egy nagy "Lófaszt, fogd meg a söröm!" felkiálltással közbeszólt, és a Deadpool & Rozsomák köré minden idők legnagyobb szinkronbotrányát kavarta.
A Disney a Bosszúállók 4. részével olyan magasra tette a mércét, amennyire csak lehetséges egy képregényfilm esetében. Utólag nézve érthető is a lejtmenet, hiszen egyszerre kellett megugorhatatlan nézői elvárásoknak megfelelni, fűteni a Disney részvényeseinek bevételi vágyait, megfelelni a folyamatosan változó szociális trendeknek, mindezt lehetőleg egyre kevesebb pénzből és leginkább egyre gyorsabban. Volt, hogy sikerült (Shang-Chi, Pókember 3. vagy éppen a remek Loki-sorozat) és jóval többször nem: hát... ide jöhet majdnem minden más.
A Deadpool és Rozsomák alkotói, Shawn Levy és a főszereplőt alakító Ryan Reynolds, nem kis felelősséget kaptak a nyakukba. Úgy kellett egy pöpec harmadik részt összerakniuk, hogy abszolút nem volt tiszta, használhatják-e már rendesen a 20th Century Fox X-menes tartalmait (és főként, hogy milyen formában), és hogyan tud Deadpool értelmesen betagozódni ebbe a Marvel Filmes Univerzumba.
Az anekdota szerint Reynolds és Levy többedik forgatókönyv-változata sem győzte meg a tulajdonosokat. Így valódi isteni szerencse, hogy Hugh Jackman mégis képbe került. Állítólag egy 15 perces hangfelvétellel üzente meg a csapatnak, hogy benne lenne, ráadásul komoly ötletekkel is előállt a film koncepcióját illetően. Innentől már jóval könnyebben zöld utat kapott a produkció és elkészült a Marvel első valódi vígjátéka.
A Deadpool és Rozsomák ugyanis mindennek paródiája, ami Marvel, sőt képregényfilm, de nem fékezi magát akkor sem, ha éppen saját színészein vagy más alkotókon köszörülheti a nyelvét. Nagy szükség volt már egy olyan filmre, amely idézőjelbe tudja tenni a komolynak szánt elődeit, és feloldja azt a sok feszültséget, amit a gyártó cég és a rajongók egyaránt éreztek.
Hugh Jackman és Ryan Reynolds duója remekül működik, már-már a Szomszéd nője-filmeket idézően megvan közöttük a kémia. Rendesen osztják egymást szóban és fizikailag is. A film történetének többi szála és szereplője tulajdonképpen ehhez a véres évődéshez asszissztál - ennek minden előnyével és hátrányával.
A film esetében pont az apró poénok, cameószerepek, és kikacsintások adják az építőkockák javát, így kár is lenne bármit elspoilerezni. Ez a mozi a színészeknek egyértelmű jutalomjáték volt, hiszen szinte tét nélkül tehettek meg bármit, a rajongóknak pedig egy több, mint két órás fan service. Borítékolható, hogy a képregényes buddy cop movie nagy siker lesz, és - egy időre legalábbis - újra fellángol majd a szuperhősös filmek kora.
A magyar változat körüli botrány
Talán utoljára az kavarta fel a szinkronrajongók kedélyeit, amikor Náray Erikát lecserélték Györgyi Annára az X-akták 5-6. évadai erejéig. Áprilisban aztán atombombaként robbant a hír, hogy először az előzetest, majd a kész filmet sem a Hugh Jackmant 2000 óta magyarító Sinkovits-Vitay Andrással veszik fel. Míg a trailer esetében ez egyszerű szervezési nehézség volt, a kész film tekintetében a rajongók ezrei érezték úgy, hogy a döntést meghozó Disney az ő szórakozásuk kárára variál.
Persze, ahány rendező, annyiféle elképzelés - és itt most olyan klasszikusokra gondolok, mint a Csillagok Háborúja, ahol például Darth Vader hangja nem csupán rendezőnként, de szinkrononként is változott. Korábban nem volt valódi igény (és persze, néha lehetőség) a folytonosság megteremtésére. Ezt éppen a nagy franchise-ok (azon belül pedig leginkább a képregényfilmek) hozták be a szakmába. Ma már nem készülhet el egy film komoly rendezői utánajárás nélkül, hiszen nem lehet tudni, ki-hol-mikor-milyen formában fog felbukkanni újra.
A nézők pedig teljes joggal várják el a szinkronhangok állandóságát - hiszen Eddie Murphy-t sem cserélték le a Beverly Hills-i zsaru főszerepéről 40 év után vagy James Earl Jones még 90 évesen is Darth Vader-kedett (igaz, utóbbi esetben a mesterséges intelligencia hathatós segítségével). Erről majd egy későbbi cikkben részletesebben is írok, de röviden: nem arról van szó, hogy a beszédhang állandóságának igénye néhány szinkronrajongó úri passziója lenne. A nézőben egy szinkronizált karakter hangja olyan ingereket vált ki, amelyekhez az agyunk kognitív elvárásokat társít. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, például azáltal, hogy megváltozik a színész hangja (vagy más játszik egy általunk kedvelt karaktert), az bizony zavart okoz az agyunk számára és kellemetlen érzést kelt.
Természetesen emellett számtalan egyéb egyéni preferencia (például érzelmi kötődés vagy biztonságérzet) is arra ösztönzi a nézőket, hogy állandóságot igényeljenek. Ez ráadásul az idő múlásával csak fokozódik, hiszen minél többször "találkozunk" egy megszokott párosítással, az agyunk annál több mintázatot fedez fel és raktároz el emlékként.
Nem állítom ugyanakkor, hogy az állandó magyar hangon kívül más ne tudná megoldani a feladatot. Gesztesi Károly remek Sylvester Stallone volt a Kobrában, Rudolf Péter élete egyik legjobb szinkronalakítását tette oda John Travoltaként a Rés a pajzsonban, vagy éppen Rátóti Zoltán is igen emlékezetes volt a Maszk főszerepében, Jim Carreyként. Ugyanakkor az ég kék, a fű zöld, Stallone Gáti Oszkár, Travolta Csankó Zoltán és Carrey pedig Kerekes József. Az életnek vannak ilyen axiómái, amiken nem jó érzés változtatni vagy éppen változást tapasztalni.
Bár a szakma láthatólag sosem barátkozott meg a Csörögi István által kitalált párosítással, a nézők számára ilyen evidencia volt eddig Hugh Jackman és Sinkovits-Vitay András is. Ezt a kontinuitást rúgták fel a döntéshozók akkor, amikor a csere mellett döntöttek. Hogy Weil Róbert jó-e a szerepben? Ehhez kétség sem férhet. Ahogy Nikodém Zsigmond szinkronrendező egy kommentben még a premier előtt beszámolt róla, Róbert valóban 150%-ban tette oda magát és ez minden mondaton jól hallatszik. Pont olyan morcosan káromkodja végig a filmet, ahogy a képregényes Rozsomáktól elvárnánk - jó és abszolút hiteles választás. De valóban szükség volt a váltásra?
Ne gondoljuk, hogy a megrendelők - habár nem beszélnek magyarul - teljesen érzéketlenek a hazai nézőkre. Nyilván a Disney-nek is érdeke, hogy egy-egy színészpáros a megszokott módon szólaljon meg. Ahogyan nem írták felül Hugh Jackman német szinkronpárját, a 62 éves Thomas Nero Wolffot, aki 2000 óta valamennyi filmjében lekísérte az ausztrál színészt, úgy keresni lehetett és kellett volna módot arra, hogy a hazai nézők is megkapják a megszokott hangot.
Galambos Péter egy teljesen más teóriával állt elő, mégha burkoltan is tette mindezt: Videójában azt sejteti, hogy Jackman magyar hangja "már nem a régi". Az áprilisi rajongói előzetes felvételei alapján e helyzet ellenkezőjét személyesen tapasztaltam meg.
Valószínűleg 70 éves kor felett kevés színész pörög úgy, mint évtizedekkel korábban, és ez valóban nem biztos, hogy könnyen összeegyeztethető azzal a futószalag jellegű munkatempóval, amibe a magyar szinkronszakma kényszerül. De ha hosszabb felvételi időre lett volna szükség, arra lehetett volna büdzsét találni - ha más nem - a rajongókon keresztül.
Szomorú, hogy nem sikerült megtalálni a megfelelő megoldást és a magyar változat pont a legfontosabb területen hagyta ki a ziccert, holott minden más gólt ügyesen berúgott.
A magyar változat
Deadpoolt és Nagy Ervint egymásnak teremtette az ég. Kifejezetten nehéz szerep, sok beszéddel, folyamatos hangulatváltásokkal, aminek a tempóját Ervin könnyedén vette fel. A produkciós vezető/fordító Hagen Péter által magyarított poénok keményen betalálnak, érződik a filmen, hogy a rendező-főszereplő-dramaturg trió beérett, összeszokott, és a trilógia messze legjobb produkcióját tették le az asztalra.
Weil Róbert Rozsomákja egy alapjaiban más karakter - dühös, minden mondatban káromkodik, és nagyon erőszakos. Nem is állhatna távolabb a Weil Róbert által korábban megformált figuráktól, például Iolausztól vagy legutóbb a fondorlatos Stanley Johnstontól, az Úriemberek című sorozatból. Akik viszont az eredeti szinkronhangot hiányolják, ezt úgy is értelmezhetik, hogy variánsonként bizony eltérő magyar hang dukál. Ezt a helyzetet a magyar stáb azzal támogatta meg, hogy más karakterek alternatív variánsai is más-más hangot kaptak. Így - ha jól hallottam - egyébként Sinkovits-Vitay András is hallható egy archív felvételes jelenet erejéig.
A magyar csapatot dícséri, hogy több olyan lokalizált poént is bele tudtak csempészni a produkcióba, amiket a Disney korábban jellemzően nem engedélyezett volna. Ezek közül talán az Indul a bakterház említése lóg ki kissé, mert bár hazai kultfilmről (és annál még sokkal jobb könyvről) van szó, a Marvel-filmeket kedvelő fiatalok közül tippem szerint kevesen ismerik.
A Cassandra Novát szinkronizáló Sodró Eliza kellően félelmetes, egy-egy ponton azonban volt egy kisebb angry Tóth Gabi utánérzésem, de ezt nem a magyar, mint inkább az eredeti változat számlájára írom. Emellett mindenképpen kiemelném Zöld Csabát, aki szerintem szinkronpályafutása egyik legizgalmasabb alakítását nyújtja. Hihető, tűpontos - egyszerűen remekel Mr. Paradox szerepében.
A korábbi részek csapata, Elek Ferenc, Törőcsik Franciska, Ónodi Eszter, Hermann Lilla, és Joó Gábor ugyan ezúttal csak rövidebb szerepekhez jutnak, de emlékezetes jelenetek és mondatok kötődnek hozzájuk. A Vak Alt szinkronizáló Tóth Judit alakítása pedig nem csupán szuper vicces, de azért is jól esik őt hallani, mert kifejezetten a rajongók kedvéért tért vissza - tavaly ugyanis már bejelentette visszavonulását.
A Deadpool és Rozsomákot a körülmények teszik igazán izgalmas filmmé: Hugh Jackman 2017-es visszavonulása a szereptől, az MCU-ra és a képregényfilmekre járó ínséges idők, a Disney korábbi rossz döntései - ezek mind olyan kontextust teremtettek, amelyek a rajongók mellett az egyszeri mozinéző számára egyaránt valódi eseménnyé duzzasztják a produkciót. Ehhez pedig a magyar szinkron is fel tudott nőni - Nagy Ervin újabb szintet lépő Deadpoolja, Weil Róbert morcos Rozsomák variánsa, a lokalizált poénok a fordításban. Ezzel együtt tartom, nem csupán kár volt kihagyni a nagy ziccert, de a botrány komoly tanulságot rejt mindenki számára a kommunikáció, az összefogás lehetősége, és a közönség komolyan vétele terén is.
