14 éves koromban kezdtem szerepjátszani, és bár a lendület alább hagyott, ezt 24 éve nem hagytam abba. A barátaimmal átküzdöttük magunkat középkori fantasy városokon, elmerültünk csatornákban, legyőztünk ősi démonokat, és több mázsányi popcornt. Voltunk vámpírok, 20-as évekbeli nyomozók, törpék és orkok, vagy éppen futurisztikus implantátumokkal felszerelt zsoldosok. Ennyi kaland után biztosan állíthatom, hogy a minőségi játékhoz mégcsak vaskos sztori sem kell - elég néhány rosszul sikerült dobás és máris ég a harci szellem (vagy a kocsma).

A Dungeons and Dragons 1974-es indulása óta már az ötödik verzióját éli, és ennyi idő alatt több száz könyv, több ezer fanfiction, és számtalan képregény jelent meg hozzá. Szinte se szeri se száma a jobbnál jobb (és persze néha a bűnrossz) történeteknek, amelyekből egy film készítéséhez össze lehet vadászni a legjobban működő elemeket. 

Hollywoodnak azonban van egy egyre súlyosbodó rossz szokása: ha egy létező franchise-hoz nyúl, szereti figyelmen kívül hagyni a már meglévőt, és mintha kényszeresen akarná bebizonyítani, hogy tud náluk jobbat. Pedig a legtöbbször ez nem sikerül. Erre eklatáns példa a Witcher-sorozat, ahová szinte erőszakkal tuszkolják bele a mai kor elvárásainak szellemében írodott új szereplőket és eseményeket. 

Sajnos pontosan ebbe a csapdába esett a DnD legújabb feldolgozásának rendező- és írócsapata is. Hiába szállították ők korábban a komoly tényezővé vált és csupaszív Pókember - Hazatérést, a játékadaptációk "átkát" nekik sem sikerült megtörni. Habkönnyű mozijuk ugyan helyenként valóban vicces, de közelebb van egy műfaji paródiához, mintsem ahhoz, amilyen történeteket ebben a világban mesélni lehet. Illetve a Betyárbecsület annyiban mégis autentikus, hogy nagyjából annyi izgalmat tartalmaz, mint a legelső DnD társas, ahol egy csőben előrehaladva mindig a következő szörnyet kellett legyőzni. 

A Betyárbecsület 10 éve sem lett volna jó film, de a Vox Machina legendájának árnyékában nagyon szomorú képet fest. Kár érte, hiszen ha nem kaszál a pénztáraknál, az megint 10 évre visszavetheti a studiók lelkesedését a pénztáraknál. Erre viszont sokkal több esélye lett volna egy kevésbé sablonos sztorival, izgalmasabb karakterekkel, szebb operatőri munkával, kevesebb, de egyedibb effekttel, és egy jobban passzoló, kevésbé ujjgyakorlatnak tűnő zenével.
 
A magyar szinkron

A Szinkronjunkie hasábjain sokszor mondjuk, hogy egy jó magyar szinkronnal szinte bármilyen film menthető. A Dungeons and Dragons - Betyárbecsület esetében adott is volt egy betonbiztos csapat, hiszen mind Tabák Kata szinkronrendező, mind Speier Dávid fordító neve garancia a magas minőségre. Az ismert színészek hangjai adottak voltak (kaptunk Hugh Grantet Stohl Andrással, Chris Pine-t Zámbori Somával, Michelle Rodriguezt Kéri Kittyvel, sőt a Jurassic Park franchise-ból még a Justice Smith - Penke Bence duót is átmentették). 

A nosztalgiafaktoron túl azonban nem volt valódi muníció a magyar csapatnál, ugyanis izgalmas szinkronjátékot csak akkor lehet készíteni, ha a film valamilyen. A Betyárbecsület egyik legnagyobb hibája pedig, hogy azt az érzést kelti, mintha minden színész számára egy unalmas kötelező meló lett volna. A vígjátéki jelenetek, mint a halott katonák kikérdezése vagy az éneklős részek viszont remekül sikerültek.

A Betyárbecsület sajnos egy újabb elpuskázott lehetőség, hogy menő játékadaptációk készülhessenek. Hiányzik belőle a bátorság, az egyediség, a történetbe való bevonás, a valódi látvány - egyszóval minden, ami egy filmet ma a sorozatok fölé tudna emelni. Így ez nem más, mint egy közepes pilot epizód, ami átvezet a következő részbe, de azt már nem fogja mindenki megnézni.