Pókember: Vadonatúj nap – Szinkronkritika

Az írás spoilereket tartalmaz.

Július 29-én reggel valaki odafent nagyon nem szerette volna, ha megnézem ezt a filmet. A négyes metró nem járt, illetve igen, de csak a másik irányba. Természetesen ezt akkor még csak lent, az aluljáróban lehetett megtudni. Még jó, hogy a szokásosnál korábban indultam, mert így épp hogy odaértem az Aréna Plázában tartott sajtóvetítésre. A jegypénztárak szintjén azonban meglepetésemre szokatlanul nagy tömeg fogadott. Száznál is több néző várakozott a moziba való feljutásra, ahol – ha jól értettem – csőtörés miatt volt éppen üzemszünet. Szerencsére végül némi Benny Hill Show-s futkározás után mégis bejutottam a terembe, és elkezdődhetett a várva várt film, a Pókember következő epizódja. (A sorszámot ennyi rész után már nyugodtan elhagyhatjuk.)

Vissza az utca szintjére

A negyedik Tom Holland-féle Pókemberről nehéz úgy írni a filmes oldalról, hogy bárki bármi újat halljon. Az előző három rész alatt Peter Parker története folyamatosan hízott: a Hazatérésben még Tony Stark és a Vasember jelentette a nagyobb Marvel-kapcsolódást, az Idegenben Mysterio vette át részben a mentorpozíciót, egészen más szándékkal, a Nincs hazaút pedig Doctor Strange-dzsel, a multiverzummal és a másik két Pókemberrel eljutott arra a pontra, ahonnan gyakorlatilag már valóban nem volt lehetőség érdemben tovább emelni a tétet.

Az alkotók ezért egy soft rebootot választottak. A Nincs hazaút végén elmondott varázslat miatt Peter Parkert mindenki elfelejtette, ám Pókember hőstetteit viszont továbbra is ismeri a világ. Minden megtörtént, ami az előző filmekben látható volt, Peter mégis szinte a nulláról indul újra, egyedül, a korábbi kapcsolatai és a számára addig biztonságot jelentő háttér nélkül.

Az utcaszintű megközelítés jót tett a filmnek, mert a Földet az elmúlt másfél évtizedben annyian és annyiféleképpen mentették meg, hogy ezzel már majdnem lehetetlen valódi veszélyérzetet teremteni. Peter saját élete és a barátaihoz fűződő viszonya sokkal közelebb tud kerülni a nézőhöz, mint az univerzum következő majdnem-megsemmisülése.

A rendezői székben is történt változás: a korábbi három részt jegyző Jon Watts helyére Destin Daniel Cretton érkezett, aki a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendájával már bizonyította, hogy tud Marvel-filmet rendezni. New York utcáit ezúttal jórészt a skót Glasgow játszotta el, a stúdiómunka pedig az angliai Pinewoodban zajlott.

Meglátásom szerint a film nehézségei ott kezdődtek, hogy közben túl sok sztoriötlet gyűlt össze. A film legalább három, de még inkább négy olyan egységre esik szét, amelyeket az átívelő történet ugyan összeköt, a ritmusa mégis közelebb áll egy videojáték küldetéssorához, mint egy folyamatosan építkező mozifilmhez. Peter megérkezik valahová, megküzd valakivel, jön egy átvezető, majd indul a következő pálya. Egy idő után már vártam, hogy a sarokban felvillanjon az automatikus mentés ikonja is. (Fun fact: a filmnek legalább háromszor van vége.)

Sadie Sink Jean Greyként számomra erőtlen antagonistának. A háttértörténete sablonos, a figura pedig annyiszor volt már mozivásznon Famke Janssentől Sophie Turnerig, hogy nehéz izgalmas újdonságként kezelni a felbukkanását. Éppen ezért nem értem a nagy titkolózást sem. Hónapokig ment a rejtélyeskedés Sadie Sink karaktere körül, amihez a Marvel pedig ugyanazt a gépezetet mozgatta meg, mint annak idején a Nincs hazaútnál. A leleplezés viszont gyakorlatilag semmit nem ad hozzá a történethez. Attól, hogy a telepatát Jean Greynek hívják, egyetlen jelenet sem működik jobban.

A név ráadásul pont a tétet veszi el. A multiverzum mostanra bármit megenged és bármit visszavon, decemberben pedig a Bosszúállók: Dr. Doom ébredésében úgyis visszatérnek az eredeti X-Men-arcok, Patrick Stewarttól Ian McKellenen át James Marsdenig. Ebben a környezetben egy Jean Grey-változat nem érződik fenyegetésnek, inkább csak felvezetése a lassan látótávolságba kerülő Mutáns-ságának. Számomra sokkal jobban működött volna egy teljesen új karakter, akiről semmit nem tudunk előre, és akinek a sorsa tényleg csak ebben a filmben dől el.

A Megtorló, Hulk és a frenemy-k

A negyedik rész úgy teljesen más, hogy közben alapvetően mégis hasonló receptet követ, mint az előző Tom Holland-filmek. Pókember más Marvel-karakterekkel találkozik, akik egyszerre társai, tanítói, ellenfelei és valamilyen formában barátai is. Ezúttal a Megtorló és Hulk kerülnek mellé, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ők Pókember frenemy-ei.

A cikk elején felsorolt hármasnál ez mindig működött, mert megvolt a maga belső logikája. Stark szigorú pótapaként állt Peter mögött, Mysterio hamis mentorként férkőzött a bizalmába, Doctor Strange-dzsel pedig egy elvi vitából, a gonoszok sorsa miatt lett ideiglenes ellenségeskedés.

A Megtorló és Hulk esetében ez a logika sokkal ingatagabb. Az előzetesben is szereplő jelenetben például a Megtorló minden további nélkül rálő Pókemberre, amikor az az autójára ugrik. Önmagában látványos pillanat, a kapcsolatuk szempontjából viszont mégis furcsa. A gond igazából túlmutat ezen az egy jeleneten, mert az inkonzisztencia többször visszatér. A film egyszerre szeretné ezeket a figurákat konfliktusban és szövetségben tartani, ami nagyon nehéz feladat. A karakterek emiatt olyan döntéseket hoznak, amelyek kevésbé belőlük, inkább a következő akciójelenet igényéből következnek. Persze, egy erősen stilizált képregényfilm sok mindent elbír, ez a rész viszont közben életszerűbb és földközelibb akar lenni, ezért az ilyen váltások jobban feltűnnek.

A látvány és a zene

Talán most sikerült a legjobban elkapni a hálóval való lengés, ugrálás, szinte már repülés dinamikáját. Sok parkourelem került bele, amitől az egész kézzelfoghatóbbá vált. Pókember használja a környezetét, falra érkezik, lendületet vált, esik, ugrik és csúszik. A harcokon érződik, hogy Cretton magával hozta a Shang-Chi akciócsapatát, Peng Zhang ezúttal a második rendezői egységet vezette, és Jackie Chan kaszkadőrcsapata is dolgozott a filmen. A finishing move-ok pedig, amelyekről Tom Holland korábban interjúban is beszélt, az Insomniac videójátékainak logikáját követik. 

Michael Giacchino visszatért zeneszerzőként, és elmondása szerint szándékosan vett ki bizonyos hangokat a megszokott Pókember-témából, hogy ezzel érzékeltesse Peter életének elveszített darabjait. Igazán megjegyezhető új témát első hallásra viszont sajnos keveset találtam benne.

A magyar szinkron

Baráth István 2019-ben azt nyilatkozta nekünk, reméli, hogy sokszor lesz még alkalma dolgozni a figurával, és nem cserélik le gyorsan. Hét évvel később szerencsére még mindig úgy áll, hogy párosuk Tom Hollanddal tartós és nem csupán a Pókemberre szól (hiszen például idén nyáron az Odüsszeiában is "együtt dolgoztak"). 

A Pókember - Vadonatúj nap magyar változata a Mafilm Audio stúdiójában készült, Tabák Kata szinkronrendezésében. Minden fontos visszatérő hang a helyén van: Baráth István Tom Hollandként, Csuha Bori MJ-ként, Szvetlov Balázs Nedként, Pál András a Megtorlóként, Rajkai Zoltán pedig ismét Bruce Banner és Hulkként. May néniként Györgyi Anna tér vissza, Florence Pugh Jelena Belovája mellé pedig természetesen Mikecz Estilla került.

Külön öröm Skorpió visszatérése. Michael Mando 2017 óta most bújt újra Mac Gargan bőrébe, akit a Hazatérésben mindössze egy stáblista közbeni jelenet erejéig láthattunk a börtönben, Keselyű mellett. Kilenc év után abból az elejtett szálból lett teljes értékű szereplő, magyarul pedig Horváth Illés szólaltatja meg. 

A magyar szöveg

A magyar szöveget Gáspár Bence írta, és a fordítás abszolút rendben van. Két dolgot külön kiemelnék belőle:

• Az egyik, hogy Hulkra visszahozták a Melák kifejezést. Ez az a fajta apróság, amit a képregényrajongón kívül talán senki nem vesz észre, mégis jól esik az ember lelkének a figyelmesség.
• A másik egy kifejezetten jópofa kikacsintás. Amikor Bruce Banner átalakul, elhangzik, hogy nincs itt semmiféle Banner, ...csak Melák. Aki látta a Szellemirtók első részét, annak azonnal beugrik a "nincs itt semmiféle Dana, csak Zuul". Nyilván lehet, hogy csak én hallottam bele, de ha szándékos, akkor le a kalappal!

Baráth István és a főszereplő trió

(Fotó: Földi Tamás)

Baráth István immár a harmadik magyar Pókember a mozis vonalon, Csőre Gábor és Molnár Levente után. Egy interjúban megosztotta, hogy nagyjából húsz évnyi szinkronmunka után kapta meg ezt a szerepet. 

És ha már a magyar Pókemberek: a további hangok között ott van Megyeri János neve is, aki a kétezres évek elején futó rajzfilmsorozatban volt közkedvelt és barátságos szuperhős magyar hangja. Arról nincs információm, hogy ez tudatos gesztus vagy véletlenül alakult így, de egy olyan filmben, amely amúgy is a folytonosságról szól, kifejezetten örömteli, hogy a régi hálószövő hangja is megszólal (mégha nem is ebben a szerepben).

Baráth István a mostani filmben ismét kiváló munkát végzett. Peter helyzete megváltozott, a korábbi epizódokhoz képest több érzelmi dinamika került a történetébe. Ezek a részek legalább olyan jól működnek, mint a humoros vagy a beszólogatós párbeszédek, és komoly színészi munkával készültek.

A Pótcast műsorában nemrég említette, hogy a hangmérnökök gyakran emlegetik, mennyire közel áll a hangja az eredetihez, ami akkor számít igazán, amikor az utólagos erőlködős, lihegős vagy nyögős hangokat kell a magyar sávba illeszteni. Egy ennyire akciódús filmnél ez távolról sem apróság.

Ahogy az eredeti színészeknél, úgy a magyar változatban is Peter, Ned és MJ hármasa hozza a legjobb jeleneteket. Ezek a legérdekesebb és színészileg is a legerősebb töltetű részek. Baráth István, Szvetlov Balázs és Csuha Bori között megmaradt a régi dinamika (mégha a stúdióban nem is állnak egyszerre a mikrofon mögött), közben viszont az új helyzet miatt minden kicsit másként működik, hiszen Peter emlékszik rájuk, ők viszont nem tudják, mégis ki ez a srác.

Bognár Tamás

(Fotó: Blikk)

A Kárelhárítás igazgatóját, William Metzgert, Bognár Tamás szinkronizálja. Az eredeti szerepben Tramell Tillman látható, akit a legtöbben a Severance-ből ismernek (személy szerint pedig a legutóbbi Mission: Impossible-film tengeralattjáró kapitányaként jegyeztem meg), és szerintem ez egy kifejezetten jól sikerült párosítás. A figura egyáltalán nem statikus mellékszereplő, Bognár Tamás pedig ismét ügyesen bizonyítja, hogy jóval több egy megszokott station voice-nál.

Metzger egyébként a képregényekből érkezik, ráadásul pont az X-Men irányából. Joe Casey és Steve Rude találta ki 1999-ben, az X-Men: Children of the Atom lapjain, ahol az Anti-Mutáns Milícia vezetőjeként végül Magneto keze által halt meg. Vagyis a Kárelhárítás élén álló hivatalnok itt is a mutánsok után kutat, ami megint csak azt mutatja, hogy ez a film nagyrészt felvezetés.

Bognár Tamással kapcsolatban szintén hoztam egy fun factet: mind a négy Tom Holland-féle Pókember-filmben szerepel. A Hazatérésben Herman Schultzot, vagyis Sokkolót szinkronizálta, az Idegenben és a Nincs hazaútban Mr. Dellt, most pedig megkapta William Metzgert. Ezenfelül ő Miles Morales apja mindkét Pókverzum-filmben, 2012-ben pedig Doktor Octopus volt a Pókember elképesztő kalandjaiban.

Stern Hanna és Sadie Sink

Sadie Sink magyar hangja Stern Hanna. A kettősüket eredetileg Majoros Eszter szinkronrendező hozta össze a Stranger Things-hez, szintén a Mafilm Audióban. Aztán 2021-ben jött A félelem utcája 2. rész: 1978, ahol Stern Hanna már Sadie Sink főszerepét, Ziggy Bermant szólaltatta meg, majd a trilógia harmadik részét is végigvitte.

Stern Hanna fiatal kora ellenére régóta szinkronizál, az ISzDb közel százötven tételt tart nyilván a neve mellett (ez nagyságrendileg 100 különböző dokumentált produkciót jelent). Ő kölcsönözte hangját többek között Anna Beamnek a Mennyei csodákban, Abra Stone-nak az Álom doktorban, Ángelának a Gyilkos könyvklubban, Lucy-nek az Ősi ösztönben és nem utolsó sorban Anya Corazonnak a Madame Webben (vagyis a Sony Pókember-univerzumában már korábban is feltűnt).

A karakter széles spektrumon mozog, őt szinkronizálni bizonyosan komoly szakmai kihívás volt. Stern Hanna ügyesen oldotta meg a legnehezebb jeleneteket is, így meg lennék lepve, ha ezek után nem ő válna Sadie Sink állandó magyar hangjává.

(A fénykép forrása Stern Hanna social media oldala.)

Összegzés

A negyedik Tom Holland-féle Pókember-film szerethető és látványos folytatás. A kisebb tét, az utcaszintű történet és Peter új helyzete jó kiindulópontok voltak. Peter, Ned és MJ triójának újragondolt kapcsolata a film legerősebb része. A történet közben túl sok mindent akar, és emiatt több különálló egységre esik szét. Jean Grey antagonistaként nem működik túl jól, egyfajta meg nem értett tinédzser marad, ami számomra nem éppen egy betonbiztos kezdés az új X-men-filmeknek.

A Vadonatúj nap szinkronja megnyugtató érv a hazai változatok mellett. Erősíti a filmet és közelebb hozza azt a magyar nézőhöz, miközben a kiváló alakítások és a kontinuitás a szinkronrajongók lelkét is megsimogatják.

A Star Wars ma már olyan franchise, amelynél lassan külön sportág lett eldönteni, hogy éppen visszatért, válságban van, újra magára talált, vagy megint sikerült összeveszítenie a saját rajongóival. A szedett-vedett "új trilógia" után a mozis lendület érezhetően megtört, a Disney+ korszaka pedig egyszerre adott a nézőknek Mandalórit, Andort, Ahsokát, Obi-Want, Boba Fettet, azaz lelkesedést és nagy vitákat.

Ebben a helyzetben érkezett meg A Mandalóri és Grogu. A film érdekes kísérlet, mert elsőre nagyon is látszik rajta a franchise-matek, ugyanis a sztori - sok esetben - patikamérlegen kimért elemekből építkezik. A meglepetés inkább az, hogy a végeredménynek ennek ellenére igenis van szíve.

Jon Favreau rendezte a filmet, a forgatókönyvet rajta kívül Dave Filoni és Noah Kloor írták, a zenét Ludwig Göransson szerezte. Filoni jelenléte különösen beszédes, hiszen az animációs és sorozatos Star Wars egyik legfontosabb alakjaként pontosan tudja, melyik régi fonalat lehet visszahúzni úgy, hogy az kiszolgálja a rajongói igényeket. (És persze eközben ő lett a Star Wars kreatív irányát meghatározó Lucasfilm szakmai vezetője is.)

Egy nagyvászonra küldött duplaepizód

A történet alapja klasszikus kalandfilmes szerkezet. Adott a páncélos, szűkszavú főhős, mellette a gyerek, aki egyszerre társ, tanítvány, Bud Spenceri-értelemben vett érzelmi horgony, és persze merchandising főnyeremény. A páros elindul egy küldetésre, szinte hibátlanul teljesíti azt, ám a következő feladat egy általuk nem, de a nézők által várt csavart hoz. Ez a váz működhetne fantasyben, westernben, Indiana Jones-kalandban vagy bármelyik olyan franchise-ban, ahol a hős útja van a középpontban.

A film egyik legnagyobb erénye pont ebből jön: kapcsolódik a Star Wars világához (és azon belül is a Mandalóri-sorozathoz), de nem akar minden percben további három sorozatot, még két előzményfilmet és egy videojátékos mellékszálat felvezetni. A mai franchise-korban ez már önmagában üdítő. A történet beilleszthető a nagy egészbe, mégsem követeli meg, hogy a néző jegyzetfüzettel és Wookieepedia-tabokkal üljön be a moziba.

Innen nézve a film akár lezárásként is működhet. Ha holnap többé semmit sem hallanánk Din Djarinról és Groguról, ez egy tisztességes, szerethető búcsú lenne. Azonban sokkal valószínűbb, hogy ha a sorozat vagy a mozis vonal ugyaninnen folytatódik tovább, néhány szereplő visszatér, a páros pedig megint új küldetést kap. Ez a változat is abszolút természetesnek fog hatni. Korszakzáró Star Wars-eposz helyett egy jól illeszkedő, simulékony kalandot kapunk a galaxis peremén.

A nagy Star Wars-mitológia felől nézve érthető sokak reakciója, miszerint ennek a filmnek nincs akkora tétje. Skywalker-dráma, fénykardpárbaj és galaxisformáló családi tragédia nélkül kapunk Star Wars-kalandot. A Mandalóri az újkori Star Wars egyik legsikeresebb figurája lett, Grogu pedig külön jelenség, de a duó története más súlycsoportban mozog, mint az eredeti trilógia vagy akár az előzményfilmek fordulópontjai.

Éppen ezért jutott eszembe az OVA-hasonlat. Animekben gyakran látni olyan különkiadásokat, amelyek a fő történet mellett állnak, adnak még egy jó kalandot a nézőnek, visszahozzák a szeretett figurákat, de nem rendezik át az egész univerzumot. A Mandalóri és Grogu valami ilyesmi Star Wars-köntösben. Nagyon drága, látványos, IMAX-ra kalibrált OVA, de a logika hasonló.

A film, amelynek van lelke

Az ember látja rajta a tudatos filmfejlesztés nyomait, mégis nehéz rá haragudni, mert közben tényleg próbál moziélményt adni. A Mandalóri negyedik évadának helyére, a Star Wars mozis visszatérésének tesztjeként és a Disney+ egyik legerősebb figurapárosára építve született, és ennek a háttere időnként érződik is rajta. A végeredmény viszont szerethetőbb annál, mint amit egy kipipált vállalati mellékkalandtól várnánk.

Van benne ritmus, vannak benne jópofa karakterek, működik a főszereplők kapcsolata, és akad néhány olyan váratlan feltűnés, amely képes előhívni a Star Wars-élményt. A film nem próbálja meg lemásolni az eredeti trilógia varázsát, ami bölcs döntés, mert az ilyesmi ritkán sikerül. Helyette kisebb pályán játszik, viszont azon a pályán többnyire tudja, mit akar. A Star Wars az utóbbi években sokszor akkor botlott meg, amikor mindenáron nagy kijelentéseket akart tenni önmagáról. Itt egy egyszerűbb kalandot kapunk, amely néha sorozatepizódnak tűnik, néha mozis attrakciónak, néha pedig egy nagyon drága rajongói ajándéknak. A keverék nem hibátlan, de meglepően jól fogyasztható.

Pénzügyi szempontból a film teljesítménye alighanem fontos jelzés lesz a Lucasfilm számára. A Star Wars hét év után tért vissza a mozikba új filmmel, és bármennyire erős márka, a mozi már más terep, mint 2015-ben. A kérdés egyik fele az, hogy Din Djarin és Grogu el tudnak-e vinni egy filmet a hátukon. A másik az, hogy a Star Wars képes-e újra természetes mozis eseményként működni.

Zene: western a csillagok között

Ludwig Göransson zenéje nagyjából ott folytatja, ahol a sorozat zenei világa tartott. A Mandalóri-hangzás mindig is más irányból közelített a Star Wars-hoz, mint John Williams nagy, klasszikus szimfonikus iskolája. Több benne a westernes íz, a törzsi lüktetés, a furcsa hangszín, az Ennio Morricone felől ismerős elsivatagosodott magány. Ez nagyon jól állt a sorozatnak, mert a főszereplő eredendően is fejvadászos, határvidéki hős.

Moziban viszont bevallom, nekem hiányzott a nagyobb szimfonikus aláfestés. A Star Wars egyik alapköve mindig is a zene volt. John Williams olyan hangot adott ennek az univerzumnak, amelyet az ember akkor is felismer, ha a képen éppen senki sem lóbál fénykardot. A Mandalóri zenei világa érdekes és karakteres, de nagyvásznon időnként szívesen hallottam volna valamivel több klasszikus Star Wars-pátoszt és jóval kevesebb elektronikus hangszert. Ez persze kreatív nézeteltérés. Göransson kiváló zeneszerző, a témák működnek, a film ritmusát kiszolgálják, és a sorozatból ismert zenei identitás is megmarad. A kérdés inkább az, hogy a Star Wars moziban meddig távolodhat el attól a szimfonikus nyelvtől, amely évtizedekig az egyik legfontosabb megkülönböztető jegye volt. 

A magyar szinkron

Fotó: Földi Tamás

A film szinkronos szempontból hálás alapanyag. Sisakos karakterek, űrlények, digitális alakok, hutt nyelv, rövid, tömör mondatok és sok akció. Ettől még a feladatnak megvan a maga nehézsége: a Mandalóri esetében pont az a kihívás, hogy a főszereplőből nagyon kevés látszik. A hangnak kell tartást, nyugalmat, fáradtságot, humort és érzelmi elmozdulást adnia egy páncél mögül beszélő embernek. Varga Gábor három évad és a Boba Fett könyvében látott kitérő után már pontosan érzi ezt a figurát. Pont olyan, amilyennek Din Djarinnak magyarul lennie kell.

Fotó: Savaria Fórum

Sigourney Weaver jelenléte már önmagában kis ünnep egy Star Wars-filmben, magyarul pedig külön öröm, hogy ezúttal is Menszátor Magdolna hangján szólal meg. Szerencsére a magyar csapat kiválóan tudta képviselni a nézői érdeket a Disney-vel szemben, akik ezúttal nem találták ki, hogy most kellene megreformálni az évtizedek óta jól megszokott magyar hangjaink Pantheonját.

A szinkron egyik legjópofább eleme a hutt nyelv kezelése. A Star Wars mindig is szeretett játszani azzal, hogy a galaxis közös nyelve mellett idegen fajok saját nyelveken szólalnak meg. Itt különösen szórakoztató, hogy a hutt ikrek előbb saját nyelvükön beszélnek, majd időnként magyarul is megszólalnak. Varga Rókus és Seszták Szabolcs ebben a furcsa, idegen hangzásvilágban is jól érezhető karaktert adnak a figuráknak.

Rotta, a hutt nem most került elő a semmiből, hiszen Jabba fia már a 2008-as A klónok háborúja animációs filmben is fontos szerepet kapott. Akkoriban Ahsoka Büdöskének becézte. A mostani film a már felnőtt Rottát hozza vissza. Kerek Dávid gyorsan megtalálja a helyét a filmben. Lemélyített hangjában van valami furcsán ismerős, nekem például néha Zöld Csaba Kylo Renje is eszembe jutott róla, ami nyilván nem közvetlen párhuzam, inkább az effektek játékának mondanám.

Háda Jánost mindig jó hallani nagyszabású filmben. Idén tavasszal Az Ördög Pradát visel 2. után a Mandalóri és Groguban is erős szerep jutott számára. Utóbbiban Janu Coin magyar hangjaként kap szerepet, és bár a játékidőből csak kisebb szelet jut neki, jelenléte mégis sokat ad a figurának. Rába Roland birodalmi hadurként ugyancsak erős választás. A megmaradt birodalmi egységek működésében és kommunikációjában amúgy is van valami kellemetlenül ismerős. Rába hangja ezt a hideg, fegyelmezett, hátborzongatóan civilizált gonoszságot jól hozza (némi párhuzam így a Fenegyerek - Újjászületés sorozattal is vonható).

Zeb visszatérése szinkronos szempontból az egyik legszebb rajongói apróság. Garazeb "Zeb" Orrelios a Lázadókban Törköly Levente hangján szólalt meg magyarul, és jelentem, szerencsére a filmben is őt halljuk. A magyar szinkron történetében bőven akadtak olyan esetek, amikor egy karakter hangja nem jutott át egyik formátumból a másikba. Animációs sorozatból mozifilmbe, sorozatból filmbe, régi változatból újba sokszor elvesztek hangkapcsolatok. Itt viszont a magyar változat érezhetően törekedett arra, hogy a Mandalóri, a Lázadók, A klónok háborúja és a mozis Star Wars között megmaradjanak azok a kapaszkodók, amelyek egy szinkronrajongónak sokat jelentenek.

A magyar változat összességében igényes munka. A filmben ugyan relatíve kevesebb a beszéd, de a fordítás, a szereposztás és a hangfelvételek szintjén végig érződik az odafigyelés. Blahut Viktor magyar szövege jól illeszkedik a Star Wars világába, Kránitz Lajos szinkronrendezése pedig pont azt a fajta kontinuitásérzékenységet mutatja, amelyre ennél a filmnél szükség volt. Egy rajongóbarát, igazán szerethető magyar változat született.

A magyar változat stáblistája

Magyar hangok:

• Din Djarin, a mandalóri (Pedro Pascal): Varga Gábor

• Rotta, a hutt (Jeremy Allen White): Kerek Dávid

• Ward (Sigourney Weaver): Menszátor Magdolna

• Anzellanok (Shirley Henderson): Sipos Eszter

• Janu Coin (Jonny Coyne): Háda János

• Zeb (Steve Blum): Törköly Levente

• Hugo Durant (Martin Scorsese): Kerekes József

• Birodalmi hadúr (Hemky Madera): Rába Roland

• Hutt fivér: Varga Rókus

• Hutt nővér: Seszták Szabolcs

• Gatori: Papp Dániel

• Hogsbreth (Matthew Willig): Dózsa Zoltán

• Jib Dodger (Rick Famuyiwa): Maday Gábor

• Carson Teva (Paul Sun-Hyung Lee): Holl Nándor

• Nobah prefektus: Csuha Lajos

• Tapper Wolf (Dave Filoni): Fehér Péter

További magyar hangok:

Balda Balázs, Bordás János, Fehér Péter, Ferenci Péter, Fésűs Bea, Galiotty Judit, Hám Bertalan, Nagy Edit, Olt Tamás, Pál Tamás, Pásztor Tibor, Szabó Andor, Szrna Krisztián, Tárnok Csaba.

Magyar változat:

• Magyar szöveg: Blahut Viktor

• Szinkronrendező: Kránitz Lajos

• Felvevő hangmérnök: Salgai Róbert

• Vágó: Kránitz Bence

• Gyártásvezető: Bogdán Anikó

• Produkciós vezető: Máhr Rita

• Szinkronstúdió: Iyuno

Összegzés

A Mandalóri és Grogu nem a Star Wars új remekműve, de tisztességes, jól összerakott mozis kalandfilm. Néha sorozatepizódnak hat, néha valódi nagyvásznas attrakciónak, máskor pedig egy drágán becsomagolt rajongói különkiadásnak. A lényeg viszont mégiscsak az, hogy működik.

A Csillagok háborúja-univerzum megmentéséhez ez önmagában kevés lesz, de remek popcorn-mozi és relatíve olcsó gyártási költsége miatt hamar profitot termelhet a stúdiónak. Ez pedig még a Disney nyelvén is érthető alapot teremt arra, hogy – még ha kisebb költségvetéssel is – a jövőben is számíthassunk szívvel-lélekkel összerakott Star Wars-produkciókra. 

Pont idén került elő a 6-7 éves koromban megkezdett Dinoszauruszhatározóm a családi kincsestárból. Ebbe a füzetbe gyűjtöttem össze a kedvenceimet, amiket rajzokkal illusztráltam és a könyvekből kölcsönzött szöveggel ékesítettem. Máig él bennem e kihalt állatokért rajongó gyermek, így nincs könnyű dolgom, amikor a Jurassic World - Újjászületésről kell kritikát írnom. No, azért tegyünk egy próbát!

A 94-es eredetit még egy - talán Ciprusról vagy a Kanári-szigetekről szerzett - szétmásolt kazettán láttam először. Olyan sötét volt a kép, hogy szó szerint semmit nem értettem a film kétharmadából. Így sokakkal ellentétben nekem a második rész, az Elveszett világ lett a kedvencem. Megvolt benne minden, ami egy vérbeli kalandfilmhez kellett: főhős, akihez lehet kapcsolódni, és akiért lehet szurkolni, valódi mellékfigurák, izgalmas jelenetek, nem annyira lineáris cselekmény, elképesztő látvány és a legendás zene. Aztán ahogy teltek-múltak a franchise-évek, úgy fogyott el a padló a Jurassic Park-filmek alól. Először önmagukat kezdték másolni, aztán már annak is inkább a szomorú paródiájává váltak. A hatodik epizód egy fájó búcsú lehetett volna a Jurassic Parktól. De nem! Csak azért is újra meg újra ki kell hantolni szerencsétlen John Hammond hulláját, aki sírjában már így is örökmozgóként pörög. "Hisz' a lovetta az úr!" - éneklik találóan a Hollywood-i stúdióknál az Oroszlánkirályból ismert dallamokra.

Az Újjászületés érdekes helyzetet teremtett, mert miközben címével minden nézőt hülyére vett (semmi nem születik újjá, pláne nem a franchise...), az előzetesekben szó szerint a teljes sztorit lelőtték. És igazándiból megvallva az a néző jár vele a legjobban, aki nem is megy tovább, inkább saját fantáziára bízva tölti ki a 2 óra 14 perces játékidőt. 

Talán még a Halálos Iramban-filmek esetében is komolyabb munkát tettek bele a figurák kidolgozásába, ugyanis az Újjászületés karakterei (hiába játszanak benne Oscar-közeli színészek) egytől egyig katasztrofálisan rosszak. A csapat felosztása még csupán furcsa lenne, de a szereplők legnagyobb részének nincs mélysége (még Jurassic Parkos mércével mérve sem!), személyisége, gondolatai - éppen ezért nem drukkolunk nekik. Meghökkentő, hogy a film egyik mélypontja egy olyan jelenet, ahol a főszereplő Zsoldos 1 (Scarlet Johansson) és Zsoldos 2 (Mahershala Ali) párbeszédnek álcázott expozét tartanak és megpróbálják a néző szájába rágni, hogy ők igazából karakterek és nem csupán kitölteni jöttek a dínók közötti űrt. Az egész filmben két legalább valamilyen karaktert sikerült írni, a Rupert Friend által megformált megrendelőt, akinek láthatóan máshol vannak a prioritásai, mint azt a moralitás diktálná, és a latin-amerikai család plusz egy főjeként érkező David Iaconót, aki legalább vicces balfék.

Persze mondhatnánk, hogy nem érdekesek az emberek, hiszen ez egy film a dinoszauruszokról, de ebben a témában nagyon nehéz valódi újdonságot hozni. A korábbi részek teljesen demisztifikálták e csodálatos lényeket - ma már senkinek nem szorul össze a gyomra, ha újra felugrik egy velociraptor a konyhapultra. Az Újjászületés stábja is érezhette ezt, és kétféleképpen is próbálta kezelni a kérdést:

• Egyrészt átgondolták, hogy hol nem küzdöttek még a franchise korábbi filmjeinek szereplői a dínókkal (vízen és levegőben), így ezt próbálták valamennyire behozni a képbe.
• Másrészt miután maguk is felmérték, hogy a "sima" dínók már nem elég ijesztőek, ezért tovább lépdeltek az újfajta hibrid állatok nyomvonalon. Az előzetesben ellőtt és különböző szörnyfilmekből összelopkodott állatok viszont egyáltalán nem hozzák azt a szintet, mint amikor először megláttuk a T-Rexet. 

Sajnos azonban van még egy harmadik komoly betegsége a filmnek: a zene. A zeneszerző-legenda, John Williams által az űrbe tett mércét nagyon kevesen tudják megugrani, de azért Michael Giacchinónak az előző három részben sikerült hoznia nagyjából azt a hangulatot és stílust. Ráadásul több új, izgalmas (és megjegyezhető!) elemmel gazdagította a Williams-i kottát. Az Újjászületésbe az Oscar-díjas Alexandre Desplat-nak rég nem látott és hallott módon tört bele a bicskája. Miközben azt el kell ismerni, hogy Desplat-nak vannak elévülhetetlen érdemei, ezt a munkáját a filmmel együtt és kép nélkül sem tudtam szeretni. Összecsapott, generikus akciózenékkel dúsított, kellemetlenül hangszerelt, ráadásul több helyen kifejezetten bántóan nyúlt hozzá John Williams eredetijéhez. 

Az előzetes alapján nem volt sok reményem a filmhez, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire alulmúlja a nemlétező elvárásaimat. Sokat gondolkoztam, hogy egyáltalán miért is készült el. Aztán rájöttem. Ezért:

A magyar szinkron

Nehéz különösebben mélyen belemenni a szinkron elemzésébe, hiszen ebben a filmben a szereplők el voltak foglalva a küldetéssel és/vagy a meneküléssel, így holmi párbeszédekre ritkán jutott idő. A szinkron érdekessége, hogy Dóczi Orsolya szinkronrendező még a kisebb szerepekben is olyan kiválóságokat dob be számunkra, mint Rába Roland és Dévai Balázs. 

Megkapjuk a megszokott hangokat is, Scarlett Johansson 18. alkalommal is Csondor Kata, míg Mahershala Ali ismét Kálid Artúr. Számomra egyedül Rupert Friend lógott ki egy kicsit a sorból (no, nem a minőség miatt) - őt ugyanis a Homeland sorozatban 58 részen keresztül szinkronizálta Szatmári Attila. Azonban Bányai Kelemen Barna is kiváló munkát végzett a megrendelő szerepében.

Külön érdemes kiemelni a film üde színfoltjaként Katona Péter Dánielt, aki a szigetre vetődött civil család plusz egy főjeként (ti. a nagyobbik lány csávója) remekelt. Ehhez a gólpasszokat adták: Koller Virág, Noé Zoé és az apuka,  Makranczi Zalán.

A teljes stáb

Magyar hangok:

Zora Bennett (Scarlett Johansson) - Csondor Kata
Duncan Kincaid (Mahershala Ali) - Kálid Artúr
Dr. Henry Loomis (Jonathan Bailey) - Fehér Tibor
Martin Krebs (Rupert Friend) - Bányai Kelemen Barna
Reuben Delgado (Manuel Garcia-Rulfo) - Makranczi Zalán
Teresa Delgado (Luna Blaise) - Koller Virág
Xavier Dobbs (David Iacono) - Katona Péter Dániel
Isabella Delgado (Audrina Miranda) - Noé Zoé
Nina (Philippine Velge) - Pájer Alma Virág
LeClerc (Bechir Sylvain) - Zöld Csaba
Bobby Atwater (Ed Skrein) - Dévai Balázs
Williams (Adam Loxley) - Rába Roland
Desanto (Niamh Finlay) - Varga Fekete Kinga

További magyar hangok:

Balda Balázs, Bor László, Csúz Lívia, Fábián Nikolett, Farkas Fanni, Fehérváry Márton, Fekete Anna Luca, Galiotti Barbara, Ince Sára, Kalocsai Dorottya, Majorfalvi Bálint, Sipka Gábor

Főcím és filmbéli feliratok narrációja: Egressy G. Tamás

Magyar szöveg: Speier Dávid
Felvevő hangmérnök: Jacsó Bence
Vágó: Simkóné Varga Erzsébet
Gyártásvezető: Gelencsér Adrienne
Szinkronrendező: Dóczi Orsolya
Produkciós vezető: Hagen Péter

Nem is tudom, mit kívánjak magunknak... Talán azt, hogy most egy darabig ne készüljön Jurassic Park-film. Hagyjuk lenyugodni a franchise-t, mert nagyon hamar mégis elő fognak kerülni az ember-dínó hibridek a fiókból és akkor végleg eljutunk a Sharknado szintjére. Egy jól megcsinált túlélő horror sokkal jobban állna a témának, de leginkább itt az idő: Hollywood, vedd elő végre a Dino Riders-t!

2025. április 29-én korán keltem - ezúttal elsősorban a jetlagtől, ugyanis már jó ideje nem a Marvel-filmek iránti rajongás kukorékol fel hajnalban. A reggeli kávé elfogyasztása után tömegközlekedésre pattantam, hogy a Westend felé vegyem az irányt: itt tartották ugyanis az idei második Marvel-film sajtóvetítését. Rég volt, hogy eljutottam egy ilyen eseményre, cikkünk sem nagyon jelent meg mostanában, így ez kiváló alkalom volt, hogy összekössem a kellemest a hasznossal.

A Mennydörgők kissé szerencsétlen időzítéssel érkezett meg a mozikba, hiszen alig vagyunk túl a negyedik Amerika Kapitány-film okozta sokkon. A mostani alkotás és Kapi ellenlábasának névhasonlósága (ti. eredeti nevén mindkettő Thunderbolt, csak a filmhez került egy többesszám) alapján joggal feltételezhettük, hogy szorosabb kapcsolat lesz a két film között. A Mennydörgők (Thunderbolts) ugyanakkor úgy veszi át a konnektivitás politikáját, hogy érdemben mégsem kapcsolódik semmihez.

Régi, már ismert karaktereket használ, hiszen főszereplői szinte kizárólag korábbi filmek és sorozatok antihősei és gonoszai közül kerülnek ki. Jelena, a szőke Fekete Özvegy, szegény ember Amerika Kapitánya, azaz John Walker, a szinte teljesen szótlan Kiképző, az anyagtalanná váló Szellem, a Vörös Őr, aki Jelena nevelőapja és egyben a Szovjetunió válasza az amerikai szuperkatona programra, és Bucky, azaz a Tél Katonája. A Marvel "B-középen" kívül aligha fogja tudni mindenki, honnan is szalajtották össze ezt a brigádot. Sajnos azonban a film nem tesz túl nagy erőfeszítést annak érdekében, hogy a "csak egy popcorn mozira vágyó" nézőket megsegítse. 

Nincsenek könnyebb helyzetben ugyanakkor a filmélményre vágyó rajongók sem, hiszen azon túl, hogy itt mindenki vár egyfajta jóvátételre, a forgatókönyv nem építi fel rendesen a karaktereket. A legtöbbjük személyisége a szuperképességéből áll vagy olyan konfliktust, döntéseik esetlegesek és sokszor csak azt szolgálják, hogy A-ból B-be jussanak. Van néhány kivétel, azonban ők meglepő módon a csapaton kívülről érkeznek: a háttérszálakat már több éve mozgató Valentina egy fokkal mintha több lenne egy átlagos Marvel-gonosznál. Motivációja a mai kaotikus világban talán még jobban érthető, kétes értékű tettei pedig ugyanannyira következmények nélküliek, ahogy azt nap, mint nap megéljük. De mindenképpen ide sorolható a nem annyira ügyesen eljátszott, de annál jobbra szinkronizált Bob, a mentálisan defektes központi figura.

A szuperképességeket és a világ megmentését bemutató történetek egyik komoly rákfenéje, hogy nehéz őket folytatni. A Marvel nehezen emeli a tétet, hiszen nincsen hova: ma már egyre kevésbé izgalmas, ha valaki legyőzhetetlen, szupererős, repül vagy éppen lézert lő. Nem véletlen, hogy Amerika Kapitány sem küzdött meg érdemben a Vörös Hulkkal - a csatát tulajdonképpen gyorsan lezárták egy "béküljünk inkább ki"-vel.

Amikor a Mennydörgők szedett-vedett csapata találkozik egy isten képességeit felvonultató ellenféllel, újra előkerül a probléma. Izgalmas ez még? Mit lehet mondani egy ilyen összecsapásról? Van olyan akció, amit még nem láttunk? Egyáltalán látványosnak számít még az, hogy valakit egy ütéssel a falhoz vágnak? Nem véletlen, hogy a film is alternatív irányba kalandozik a megoldást illetően - ugyanakkor sajnos a karakterek és a felépítés hiánya miatt a nagy reveláció elmarad. A film végét egy vállvonással tudomásul vehetjük - pontosan annyi változott, mint egy random sorozat filler epizódjának végén. 

Ebből pedig sokkal többet ki lehetett volna hozni. A Mennydörgők még a nagyszabásúra tervezett és sorra egyre nagyobbat bukó érában készült, de az nem mentség, hogy jobb lett, mint az Amerika Kapitány 4., ugyanis a léc nagyon alacsonyra került. A legfiatalabbaknak tetszeni fog, a szülők úgyis kénytelen megvenni a jegyeket rá. De van egy erős fogadásom, hogy a Vörös Őr és az új Fekete Özvegy akciófigurákat már nem fogják annyira kapkodni a boltokban.

A magyar szinkron

A film egyik nagy nehézsége a koncepciójából ered, hiszen a legtöbb egyepizódos gonoszt korábban nem a legerősebb színészekre osztották. Még David Harbour és Florence Pugh játéka elmegy (nekik inkább több karakterfejlődést és dinamikát kellett volna írni), a többi régebbi motoros szinte azonnal elvérzik. Ezt - amennyire lehet - menti a szinkron, de a Steve Seagal-iskolabéli arcjátékon a legjobb magyar hangok is nehezen segítenek.

Kár, hogy a technikai elvárások miatt egy ilyen típusú filmet már nem lehet egy csapatban felvenni - lettem volna légy a falon, amikor Mikecz Estilla, Hamvas Dani, Király Attila, Brasch Bence és Martinovics Dorina egyszerre szinkronizálja a főszereplőket. A hazai Mennydörgők közül mindenképpen ki kell emelni a Jaskó Bálintot, aki bámulatosan jól hozza a mentálisan sérült Bob szertelen figuráját. Nem lennék meglepődve, ha Lewis Pullman állandó magyar hangra lelne magyar kollégájában. 

A Valentinát szinkronizáló Pálffi Katát sokkal ritkábban halljuk, mint szeretnénk, de amikor szinkronizál, akkor nem véletlenül bíznak rá főszerepeket a rendezők. Játékával valódi élettel tölti meg ezt a szerencsére (kivételesen) nem egydimenziósra megírt szereplőt.

A magyar változat egyértelmű erénye, hogy a mára már Marvel-veteránnak számító Gáspár Bence dramaturg remek szöveget kanyarított hozzá. A film stáblistás jelenetében szereplő poénért külön gratulálok, messze erősebb lett, mint az eredeti. Később is érdemes lesz rá építeni! 

Bár a film valóban egyszer nézős lett, a magyar szinkron miatt azért azt nem érdemes kihagyni. 

A magyar változat munkatársai

Jelena Belova (Florence Pugh) – Mikecz Estilla
Bucky Barnes (Sebastian Stan) – Hamvas Dániel
Valentina Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus) – Pálfi Kata
Robert „Bob” Reynolds (Lewis Pullman) – Jaskó Bálint
Alekszej Sosztakov (David Harbour) – Király Attila
John Walker (Wyatt Russell) – Brasch Bence
Ava Starr (Hannah John-Kamen) – Martinovics Dorina
Antonia Drejkov (Olga Kurylenko) – Csúz Lívia
Mel (Geraldine Viswanathan) – Podlovics Lalu
Gary képviselő (Wendell Pierce) – Faragó András
Holt (Chris Bauer) – Koncz István
Houston (Eric Lange) – Fellegi Lénárd
Olivia Walker (Gabrielle Byndloss) – Mentes Júlia Virginia
Bob apja (Joshua Mikel) – Mészáros Tamás
Bob anyja (Molly Carden) – Kovács Olga
gyerek Bob (Clyaton Cooper) – Gyetvai Martin

További magyar hangok:
Balda Balázs, Bartók László, Berces Gabriella, Bergendi Áron, Fáncsik Roland, Farkas Fanni, Fehér Péter, Fehérvári Péter, Fehérváry Márton, Fekete Luca, Ferenci Péter, Galiotti Barbara, Geri Tamás, Hám Bertalan, Hannus Zoltán, Hegedüs Miklós, Kalocsai Dorottya, Kereki Anna, Kis-Kovács Luca Official, Légrádi Lili, Majorfalvi Bálint, Moser Károly, Nádas Gábor Dávid, Gyenge-Nádorfi Krisztina, Nagy Edit, Pásztor Tibor, Tárnok Csaba, Téglás Judit, Weigert Viktor

Magyar szöveg: Gáspár Bence
Felvevő hangmérnök: Jacsó Bence
Vágó: Kajdácsi Brigitta
Gyártásvezető: Gelencsér Adrienne
Szinkronrendező: Tabák Kata

Zárjuk mai szeánszunkat egy szokásos előzetessel!

Második hónapjába lépett a SAG-AFTRA szakszervezet sztrájkja, amely elsősorban a szinkronipart (voice acting) érinti. A mesterséges intelligencia működése sok helyen igazi vadkeleti állapotokat tükröz, így a visszaélések elkerülése végett és a korrekt bérezés reményében függesztették fel a munkát a videójátékokon dolgozó színészek. Cikkünkben most körbejárjuk, mit is szeretnének elérni a játékfejlesztők ellenében - és ha már itt vagyunk, megnézzük, hogy áll az EU és hazánk szénája a témában. 

Kik a szembenálló felek?

A SAG-AFTRA egy amerikai szakszervezet, amely leginkább arról ismert, hogy a hollywoodi színészeket képviseli. Mellettük azonban képviselik még a rádiósokat és televíziós előadókat, műsorvezetőket, bemondókat, újságírókat, zenészeket és egyéb médiaszakembereket - sőt a szinkronszínészeket is. Most ez utóbbi csoport, a Voice Actors (szinkronszínészek) szüntette be a munkát. Ez nagyjából 2600 sztrájkolót jelent.

A tárgyalóasztal másik oldalán olyan videójátékfejlesztő cégek ülnek, mint a legutóbb a Diablo IV-et kiadó Activision/Blizzard vagy éppen a Disney. A legfőbb résztvevő cégek listája: Activision Productions Inc., Blindlight LLC, Disney Character Voices Inc., Electronic Arts Productions Inc., Formosa Interactive LLC, Insomniac Games Inc., Llama Productions LLC, Take 2 Productions Inc., VoiceWorks Productions Inc., and WB Games Inc. (Forrás)

Mit szeretnének a sztrájkolók?

A sztrájk fő oka a mesterséges intelligencia (AI) használata körüli aggodalom, különösen a hang- és vizuális klónok létrehozásának lehetősége, amiket a színészek beleegyezése és megfelelő kompenzáció nélkül alkalmazhatnának a videójáték-fejlesztő cégek. A szakszervezet tagjai azt szeretnék elérni, hogy biztosítsák számukra a beleegyezési jogot és tisztességes díjazást, amikor hangjukat vagy képmásukat AI-alapú alkotásokhoz használják fel.

A felek álláspontjai

A fentiekből jól látszik, hogy a kiindulópontok nem is lehetnének messzebb egymástól. Megdöbbentő, hogy az olyan nagynevű cégek, mint az Activision vagy a Disney tulajdonképpen azt szeretnék elérni, hogy egy minimális kompenzációt követően ingyen generálgathassanak maguknak bármit - hangot, képet, színészi alakítást, miközben a videójátékipar csak az USA-ban évi 100 milliárd dolláros üzlet. (Forrás)

A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy van olyan vezető videójáték-fejlesztő cég, ahol egészen másképp állnak a témához. Egy neve elhallgatását kérő forrás a következőket osztotta meg velem:

• Az AI megoldások nem működnek minden helyzetben, ezért felhasználásuk eleve korlátos.
• Nem támogatják, hogy hús-vér színészek helyett generatív AI-val készüljenek a fő- és mellékszereplők hangjai vagy a hozzájuk tartozó színészi játék. 
• Vizsgálják, hogy az AI felhasználható-e olyan háttérbeszélgetések, avagy a szinkronban tömegnek nevezett hangsávok (pl. beszélgetés zaja egy étteremben) legenerálására, amely jelenleg egy nehézkes része bizonyos videójátékok készítésének.
• A megfelelő jóváhagyások és kompenzáció mentén viszont támogatják elhunyt színészek feltámasztását és idős színészek hangjának megfiatalítását.

A SAG-AFTRA tájékoztatói alapján azonban ez a hozzáállás egyáltalán nem általános a videójátékok gyártói között. Sokan a generatív AI megoldásokra úgy tekintenek, mint amikkel jelentős költségcsökkentés érhető el - akár a színészek jelentős kárára.

Hol tart most a folyamat?

A SAG-AFTRA sikeresen elérte egy törvényjavaslat elfogadását Kaliforniában, amely megvédi az előadókat a digitális másolatok és klónok engedély nélküli használatától. A törvényjavaslat megköveteli a színészek kifejezett beleegyezését, mielőtt a digitális másolatukat felhasználhatják. (Forrás)

1. Mire vonatkozna a szabály: Az AB 2602 törvényjavaslat kiterjed a filmekre, tévéműsorokra, videojátékokra, hangoskönyvekre, reklámokra, és akár a nem szakszervezeti munkákra is.

2. Cél: Megakadályozni, hogy a színészek elveszítsék a hangjuk és képmásuk feletti jogaikat. A szakszervezet különösen aggódik a szerződések széles körű nyelvezete miatt, amely lehetővé teheti az AI által létrehozott színészi játékokat a színészek beleegyezése nélkül. (Ez egyébként nagyon hasonló képet fest, mint a magyar szinkronpiac, ahol a szerződések bizonyos esetekben még jelenleg nem ismert, jövőbeni technológiákhoz kapcsolódó felhasználást is engedélyeznek.)

3. Az MPA álláspontja: A Motion Picture Association (MPA), amely a nagy hollywoodi stúdiók érdekeit képviseli, kezdetben ellenezte a javaslatot, mert szerintük a szabályzás a post-production folyamatokban (CGI, animáció) komoly nehézségeket okozott volna. Ezért néhány pontban finomítottak a szövegen,  úgyhogy az MPA végül semleges álláspontra helyezkedett.

A törvényt megszavazták, jelenleg kormányzói aláírásra vár. Ennek ellenére a szakszervezet és a munkáltatók között zajló tárgyalások eddig nem hoztak érdemi előrelépést. Míg a játékfejlesztők számára a legnagyobb veszélyt a megjelenési határidők csúszása jelenti – például a 2025 őszére várt GTA 6 esetében –, addig a színészeknek sem könnyű a helyzete.

A videojátékokban végzett munka ugyanis jelenleg jóval alacsonyabb bérezést kínál, mint a filmes szerepek, így nem egyértelmű, hogy rendelkeznek-e azokkal az anyagi forrásokkal – legyen szó személyes megtakarításokról vagy a szakszervezet közös alapjáról –, amelyek egy elhúzódó sztrájk átvészeléséhez szükségesek.

Mi a helyzet Magyarországon?

A legtöbb AI alkalmazást Kaliforniában fejlesztik, így világszerte befolyással lehet az, hogy ebben az államban milyen szabályok szerint kell működniük a cégeknek. Ugyanakkor az EU tagjaként ránk jóval nagyobb hatással van az EU úgynevezett AI rendelete, amely 2024. augusztus 1-je óta hatályos minden tagállamban, így hazánkban is.

Az AI rendelet által hozott újdonságok: 

• Kockázatalapú megközelítés: Az AI rendszereket kockázati kategóriákba sorolják (alacsony, közepes, magas), és ennek megfelelően szabályozzák őket. A magas kockázatú rendszerek, mint például az egészségügyben vagy a kritikus infrastruktúrákban használt AI, szigorúbb követelményeknek kell megfeleljenek. Várhatóan ide fogják sorolni a hangklónozást és más, személyiséglopásra alkalmas megoldásokat.

• Tiltott gyakorlatok: Az AI Act tiltja azokat az AI alkalmazásokat, amelyek elfogadhatatlan kockázatokat jelentenek, mint például a valós idejű biometrikus megfigyelés a nyilvános helyeken (ilyen példa a kínai megfigyelés alapú pontrendszer), vagy az emberek viselkedésének manipulálása anélkül, hogy tudnának róla.

• Átláthatóság és felelősség: A törvény előírja, hogy az AI-rendszerek működésének átláthatónak kell lennie, és a felhasználókat világosan tájékoztatni kell arról, ha egy rendszer AI-t használ. Emellett a fejlesztőknek és üzemeltetőknek felelősséget kell vállalniuk a rendszereikért, beleértve a potenciális károkért való felelősséget is.

• Innováció támogatása: Bár az AI Act szigorú szabályozásokat vezet be, egyben támogatja is az innovációt. Az úgynevezett „AI sandboxok” (olyan szoftveres környezet, ahol kontrollált körülmények között lehet tesztelni) lehetőséget biztosítanak a vállalatok számára, hogy kísérletezzenek és fejlesszenek biztonságos környezetben anélkül, hogy azonnal minden szabályozási követelménynek meg kellene felelniük.

Mit jelent az, hogy az AI hangklónozás magas kockázati kategóriába kerül?

• Mielőtt egy új hangklónozási megoldást nyilvánossá tesznek, részletesen elemezni kell a kockázatait, különös tekintettel a csalás lehetőségére.
  
  

• Meg kell jelölni, honnan származnak a hangminták, és biztosítani kell, hogy a felhasználók tudják, hogyan és milyen célokra használják fel a hangjukat.

• A felhasználóknak kifejezetten bele kell egyezniük abba, hogy a hangjukat klónozzák, és meg kell adniuk a jogot az adatok ellenőrzésére és módosítására.

• A hangklónozó rendszereket folyamatosan monitorozni kell, hogy megfeleljenek a szabályozásoknak és megelőzzék a visszaéléseket.

• Olyan intézkedéseket kell bevezetni, amelyek megvédik a hangadatokat a jogosulatlan hozzáféréstől és a kiberbiztonsági fenyegetésektől.

Mi következik mindebből a magyar szinkron számára?

A jó hír, hogy mind az amerikai sztrájk, mind ez EU által életbe léptetett szabályok pozitív irányba mutatnak. A korábban eléggé ködösen megfogalmazott szerződések korának vége. Innentől fogva semelyik oldalnak (megrendelők, szinkronstúdiók, stábtagok) nem lesz érdeke, hogy sokszor el sem olvasott sajtpapírok mentén készüljenek a magyar változatok. Az EU-s AI rendelet ugyanakkor nem jelent teljes védelmet a szakma számára, sőt pont a legnagyobb problémát nem tudja kezelni - a pénz teljes hiányát. 

Csak hogy kontextusba tegyük: az amerikai kollégák számára a szakszervezet a 2021-22-es kollektív szerződésben $956.75 minimum napidíjat állapított meg videójátékok szinkronizálására (legfeljebb 3 szereplőre és maximum napi 4 óra munkára). Ez a cikk írásakor 340.220 forint. Ugye emlékszünk, amikor néhány hónapja Csernák Jánosnak 40 ezer forintot ajánlottak egy kisebb film főszerepéért... Az is egy napi munka volt.

2023. augusztus 3-án a játékvilágot minden idők egyik legelismertebb szerepjátékának, a Baldur's Gate 3 megjelenése örvendeztette meg. A Dungeons and Dragons szerepjáték varázslatos fantasy világában játszódó, magával ragadó videójátékos történet már több mint 10 millió kalandozót varázsolt el az elmúlt évben. A The Witcher 3 szinkron- és casting csapatával készített interjúnk után úgy gondoltuk, izgalmas küldetés lenne feltárni egy újabb videójáték szinkronos kulisszatitkait.

Egy exkluzív interjú keretén belül lehetőségünk nyílt beszélgetni Tom Pallaival, azaz a magyar származású Pallai Tamással, aki a Baldur's Gate 3-at fejlesztő Larian Studios szinkronrendezője és casting igazgatója. Tom most először fedi fel a játék karaktereit életre keltő casting és szinkronszínészi munka folyamatát. Következzen egy igazi bennfentes csemege, amely legalább olyan izgalmas, mint egy kritikus találat egy gonosz Ilitid agyszívó ellen!

SzinkronJunkie: Szia, Tom! Pályafutásod során nemcsak a szinkronrendezésben, hanem az írásban is jeleskedtél. Mivel magam is foglalkozom szövegírással, nem kerülhetem meg a kérdést - hogyan jut el valaki az írástól a szinkronrendezésig és a castingig? Milyen lépéseken keresztül vezetett a karrierutad a Larian céghez?

Tom Pallai: Vezető forgatókönyvíróként kezdtem egy televíziós társaságnál, ahol egyszerre foglalkoztam az írással, rendezéssel és szerkesztéssel. Aztán átkerültem az animáció területére, ahol különböző epizódokat írtam és rendeztem a hozzájuk tartozó szinkronmunkát is. 

Később volt olyan munkahelyem, ahol csak forgatókönyvíróként dolgoztam, de ezt önmagában túlságosan magányosnak éreztem. Szeretek emberekkel dolgozni - például az animátorokkal és a színészekkel -, valamint jelen lenni a forgatásokon és a felvételeken. Ez indított el a rendezés felé, azon belül az animációs rövidfilmek és sorozatok rendezésére került a hangsúly. Itt-ott aztán még később is írtam egy-két epizódot, csak azért, hogy ne essek ki teljesen a rutinból. 

Ezt követően jött a lehetőség, hogy csatlakozhassak a Larian csapatához. Viszont itt már az elején azt gondoltam, hogy "Oké, a Larian túl komplex projekteken dolgozik ahhoz, hogy az írással foglalkozzak a cégnél". Őszintén szólva nem hiszem, hogy fel tudnám venni a forgatókönyvíró kollégáim által diktált elképesztő iramot. Aki játszott a Baldur's Gate 3-mal, láthatja, milyen őrült dolgokat találtak ki, és hogy mennyire összetett az egész játékmenet. 

A munkám a Lariannél főként a szinkronrendezésre koncentrál, és lehetővé tette számomra, hogy csak a színészekre fókuszáljak, ahelyett, hogy az írásra, a szerkesztésre és a rendezésre egyszerre kellene figyelnem.

SzinkronJunkie: A vezetéknevednek határozottan magyaros csengése van. Mesélnél egy kicsit ennek hátteréről?

Tom Pallai: Édesapám Budapesten született. Az 1956-os forradalomban elhagyta Magyarországot, Angliába jutott, találkozott anyukámmal, és megszülettem. Nagyjából 30 évvel ezelőtt aztán visszaköltözött Magyarországra. Emiatt rendszeresen járok Budapestre, sőt egy-két évente a Balatonra is eljutok. 

Az egyetlen vagyok a családban, aki egyáltalán nem beszél magyarul. A Bátyám beszéli a nyelvet, a Nővérem megérti, de nem igazán szólal meg rajta. Anyukám szintén tud magyarul, és persze Apukám is. Gyerekkoromban sajnos éjszakai műszakban dolgozott, ezért nem tanultam meg tőle magyarul beszélni, de azért elég sok mindent megértek. És tudok sört rendelni, szóval ez jó!

SzinkronJunkie: Ez egy fontos készség, különösen Magyarországon! Ha jól értelmezem a helyzetet, te vagy a legsikeresebb magyar gyökerekkel rendelkező nemzetközi szinkron- és castingrendező és szakmai igazgató. Milyen érzés volt egy olyan elismert projektben részt venni, mint a Baldur's Gate 3?

Tom Pallai: Biztos vagyok benne, hogy vannak nálam sikeresebb magyarok a kreatív iparban! 

Kezdem az elején. A Baldur's Gate első és második részeivel már a megjelenésükkor játszottam, így tulajdonképpen emiatt hallottam először a Larian-féle munkalehetőségről. 

Amikor interjúztam a pozícióra, azt hittem, hogy már felvették a játék összes szövegét, és én majd csak a következő projekttől veszek részt a munkában, hiszen az animációs projekteknél már jóval korábban stúdiózunk - minden más csak utána jön. Azonban a csapat még a felvételek felénél sem járt, amikor csatlakoztam. Szóval szerencsére sok mindent csinálhattam én. 

Őszintén szólva, egy álmom vált valóra azzal, hogy ezen a játékon dolgozhattam, és részese lehettem. A csapat annyira tehetséges, hogy minden nap úgy érzed, a munkatársaid egyszerűen zsenik.

SzinkronJunkie: Mik a Voice és Casting rendező céljai és mi tartozik a felelősségi körébe?

Tom Pallai: Biztosítanom kell, hogy a karaktereket hitelesen keltsük életre, megtartva a játék stílusát, amihez letisztult színészi játékra van szükség. Az a célunk, hogy a karakterek nagyon valóságosak legyenek, a játékosok a szereplőkkel együtt érezzenek, és hihető legyen a kapott alakítás.

SzinkronJunkie: Mikor csatlakozik a projekthez egy szinkron- és casting rendező?

Tom Pallai: Nos, a következő projektem már az előkészítési szakaszban van. Általában a szinkronrendezők a felvételek kezdetétől, esetleg az azt megelőző néhány nap valamelyikén csatlakoznak, hogy megismerkedhessenek a projekttel, a karakterekkel, a narratívával és az elvárt színészi játékstílussal. A következő játéknál már az elejétől fogva jelen tudok lenni, ami fantasztikus, hiszen így az ötleteimet idejében ki tudom fejteni.

SzinkronJunkie: Azért merült fel bennem ez a kérdés, mert úgy tudom, bizonyos produkcióknál a hangfelvételek még az animációs rajzok előtt készülnek el, máskor viszont pont fordítva. A Lariannél mi a jellemző megközelítés?

Tom Pallai: Az animációs produkciók esetében először a forgatókönyv készül el, utána jön egy storyboard és egy előkészítő animációs vázrajz, csak ezt követően veszik fel a hangokat. Utolsó lépésként pedig elkészül a végleges animáció - már az elkészült szinkron alapján. 

Egy videojátékban azonban először meg kell néznünk, hogy a jelenet működik-e, mielőtt túl sok szöveget vennénk fel. A technikai forgatókönyv-felelősök (scripters) és az írók felépítik a játékmenetet és a történetet, az átvezetőkért felelős csapat ellenőrzi a vizuális ütemezést, és a játékot hajtó motorban rögzíti a jelenetet a különböző pozíciók és a kamerák számára. Ez alapján készülnek majd a hang és a mocap felvételek. A házon belüli animátorok ezzel egy időben dolgoznak az egyedi animációkon, összeáll az egész jelenet, de a munka megy tovább, hogy a részletek és az arcjáték is a helyére kerülhessen. Tehát sok az oda-vissza mozgás a részlegeink között, de ez inkább egy körforgás, mintsem egy lineáris folyamat.

SzinkronJunkie: Mi a szereplőválogatás ideális folyamata? Megosztasz néhány kulisszatitkot arról, hogy milyen jellemrajz leírásokat használtok fel ehhez?

Tom Pallai: A szereposztási útmutató egyik kulcspontja minden nem-élőszereplős produkció esetében a karakterről készített vizuál, amely segít a színésznek elképzelni, hogy ki beszél, azaz megteremti a színészi játék alapjait. 

Fontos, hogy a meghallgatásra szánt forgatókönyvmintában az érzelmek széles skáláját adjuk át. Ha például a szereplőnek dühkitörései vannak - mint Karlach-nak a Baldur's Gate 3-ban - akkor azt kérjük a színésztől, mutassa meg, hogyan kiabálna. A legjobb meghallgatások saját ízt adnak a karakternek, különleges mélységgel és árnyalatokkal fűszerezve az eredeti elképzelést.

SzinkronJunkie: Kaptok az íróktól útmutatást a különleges szavak kiejtéséhez?

Tom Pallai: Igen, van egy belső szójegyzékünk tele fonetikus leírásokkal. Azonban a legtöbb esetben az akcentustól függ, ki hogyan ejti ki az adott szót. Van egy kollégánk az irodában, aki minden egyes ide kapcsolódó kifejezést ismer, és tőle jött az ötlet: aki először kimondja az adott szót - amíg a fonetikát jól eltalálja - a jövőben az ő változatát fogjuk alapul venni.

Mindig viccesnek találtam, de tényleg így működik - ha te mondod ki először, onnantól kezdve úgy kell ejteni, ahogy tőled hallottuk!

SzinkronJunkie: Ez egy igazi érdekesség! A felvétel elkészülte után mi a következő lépés?

Tom Pallai: A rögzített felvételeink az átvezetőkért felelős csapathoz és az animátorokhoz kerülnek, akik beépítik azokat a játékba. Miután átadtuk az anyagot, továbblépünk egy következő szerepre. A felvételeket utófeldolgozzuk, ha szükséges, effektezzük, újra rendereljük, majd elküldjük a megfelelő részlegnek. Ha pedig valamiért mégsem válik be a rögzített hanganyag, akkor újra felvesszük.

SzinkronJunkie: Gyakoriak a pót- vagy ismételt felvételek a videójáték szinkronok készítésekor?

Tom Pallai: A Baldur's Gate 3 komplexitása miatt ezek elkerülhetetlenek. Volt, hogy rádöbbentünk, hogy egy karakter mégsem mondhat valamit, mert már halott vagy olyan állapotban van, ami akadályozza őt a kommunikációban. Ilyenkor előfordul, hogy újra kell venni a jelenetet, hogy az jól működjön. Néha egy remekül előadott mondat sajnos mégsem illik a jelenethez, ezért újraforgatjuk, hogy jobban passzoljon hozzá.

SzinkronJunkie: Az Egyesült Államokban a videojátékokon dolgozó szinkronszínészek 2023-ban sztrájkolni kezdtek. Ez hatással volt a hangfelvételekre?

Tom Pallai: Szerencsénk volt, hiszen csupán néhány amerikai színésszel dolgoztunk, akik SAG-AFTRA-tagok - köztük J. K. Simmons-szal. De a felvételeket éppen a sztrájk indulása előtt fejeztük be. 

A legtöbb színész, akivel együttműködtünk, brit nemzetiségű volt, így rájuk a sztrájkok miatti leállás nem volt érvényes. Emiatt bár a helyzet közvetlenül nem befolyásolta a projekt egészét, együttéreztünk az amerikai kollégákkal. Nehéz időszak volt, és csupán néhány héten múlott, hogy minket is érintsen.

SzinkronJunkie: A Baldur's Gate 3 minden idők egyik legambiciózusabb RPG-je, elképesztő mennyiségű párbeszéddel és belső monológokkal. Mikor csatlakoztál a csapathoz?

Tom Pallai: 2022 végén. A Larian csapatával még 2022 nyarán kezdtem el beszélgetni a lehetőségről. Amikor először jelentkeztem a munkára, azt hittem, hogy már minden szöveget felvettek, de kiderült, hogy még rengeteg munka van hátra. Ennek igazán örültem, hiszen így annyi minden akadt, amibe belevághattam. A felvételek mellett számos castingt is várt rám.

SzinkronJunkie: Voltak olyan karakterek, akikhez már kifejezetten te castingoltál?

Tom Pallai: Orin és Wyll voltak számomra a legfontosabbak. Még a Larian interjúim során kaptam egy tesztet, amely során egy csomó meghallgatást kellett szemléznem. Theo Solomon - aki Wyll karakterét játssza - volt az egyikük. A demójáról szóló visszajelzésemben azt írtam, hogy ha egy sármos, hősies karaktert keresnek, akkor ő az a fickó, akire a cégnek szüksége van. Hat hónappal később újra kellett castingolnom Wyll figuráját, és eszembe jutott Theo. Bevettük a csapatba, és zseniális alakítást nyújtott. 

A másik Maggie Robertson volt, aki Orint játssza. Egyedi beszédmódja miatt Orin volt az egyik legnehezebb karakter, akit castingolnom kellett. Maggie meghallgatása az ő szerepére 10-ből 11 pontos volt! Habár meg kellett kérnem, hogy a legtöbb jelenetben vegyen vissza a játékából egy kicsit, még így is elképesztő alakítást nyújtott.

SzinkronJunkie: Ha már említetted ezeket az instrukciókat, vannak olyan általános utasítások, amiket felvételek során adsz?

Tom Pallai: Színészre válogatja. Van, aki magától rögtön elkapja a karaktert, míg másoknak időbe telik, mire belejönnek a színészi játékot is rögzítő motion capture ruhák használatába. Általában az a legfontosabb, hogy jól érezzék magukat, és megtalálják a karakterükhöz passzoló egyedi színészi játékot. Hagyjuk teret számukra, hogy megtalálják a saját hangjukat. A legtöbb esetben az utasítások inkább azt segítik, hogy a színészek le tudják követni a jelenethez szükséges érzelmeket, és az előadás illeszkedjen a többi színész által kialakított kontextusba.

SzinkronJunkie: Érkezett a színészektől olyan visszajelzés, hogy a játék vagy az átvezető animáció megtekintése előtt másképp képzeltek el egy-egy jeleneteket?

Tom Pallai: Gyakori volt, hogy azt mondták: "Hű, srácok, ezt nagyon odatettétek!". Nem számítottak arra, hogy néhány jelenet ennyire intenzív lesz. A felvételek során ugyan mutattunk nekik részleteket referenciaként, de a végeredményt látva gyakran meglepődtek.

SzinkronJunkie: A magyar szinkronok készítésekor - a hangsávok könnyebb kezelhetősége miatt - legtöbbször szólóban veszik fel a színészeket. A Baldur's Gate 3 esetében volt lehetőséged egyszerre több emberrel is dolgozni?

Tom Pallai: Mindenkit egyénileg vettünk fel a mocap stúdióban az időbeosztás és a helyszűke miatt. Azonban reméljük, hogy a jövőben más projektekhez már készíthetünk csoportos felvételeket is.

SzinkronJunkie: A játék egyik legkiemelkedőbb tulajdonsága a történet és a párbeszédek során kínált számos választási lehetőség. Hogyan tudtál mindent kézben tartani egy ilyen hatalmas projektben?

Tom Pallai: Elég nehezen! (nevet) Vannak párbeszédfáink, amelyek mutatják a jelenet vezérfonalát, a karakterek állapotát és a lehetséges válaszokat. A forgatókönyvek tartalmazzák ezeket az információkat, de nem mindet egyszerre, hogy ne váljon követhetetlenné a folyamat. Az íróknak viszont minden eshetőségre gondolniuk kellett, ami hatalmas kihívást jelentett. Ráadásul minél tovább jutottunk a történetben, annál több szélsőséges esetet kellett kidolgozni.

SzinkronJunkie: A játék szinkronhangjai között olyan hihetetlenül tehetséges sztárszínészekkel találkozhatunk, mint J.K. Simmons és Jason Isaacs. Milyen volt velük együtt dolgozni?

Tom Pallai: Igazi öröm! J.K. Simmons szinte minden animációs műsorban szerepel, amit nézni szoktam. A vele való közös munka olyan volt, mintha egy álom vált volna valóra, sőt még annál is jobb! JK egy fantasztikus színész és igazán kedves ember. Nagyon barátságos és melegszívű volt. Több jelenetétől pedig egyenesen libabőrös lettem! 

Jason Isaacs szintén fantasztikus volt, egy vérbeli angol úriember. Hatalmas rajongója vagyok! Sok éve követem a filmjeit, ráadásul a felvételeken kívül is sokat tudtunk beszélgetni. Az utolsó alkalommal olyan hosszan diskuráltunk, hogy megkértek minket, hagyjuk el a stúdiót, mert azt már más is használná. 

Jasonnek nagyon kevés útmutatásra volt szüksége. Megértette a karakter motivációit, és olyannyira megtestesítette Enver Gortash nagyurat, hogy senki mással nem tudnám elképzelni a figurát. 

Külön kiemelném a részletekre való figyelmét. Amint megkapta a forgatókönyvet, máris tudta, miről szól az adott jelenet. Jason gyorsan megértette az egyes karaktereket és azok mozgatórugóit. Ha volt kérdése, azok is inkább a jobb megértést szolgálták. Például: “Hol történik ez?” “Mi a kontextus?” A javaslatai pedig egyszerűen zseniálisak voltak. Olyan helyzet is előfordult, amikor Jason nem értett egyet a forgatókönyvben szereplő egyik ponttal, mert úgy gondolta, hogy a karaktere nem mondana ilyet. Meggyőzött bennünket, így végül megváltoztattuk azt a néhány sorát.

SzinkronJunkie: A legtöbb színész több szereplőt is szinkronizált. Például, Theo Solomon nem csak az egyik főszereplőnek, Wyllnek, hanem az őrszem Bernardnak, egy rémült vadkannak, sőt a madár Tingmiaqnak is kölcsönözte a hangját.

Emellett meg kell említsük Andrew Wincottot, aki Raphael alakításáért BAFTA-díjat kapott. Mellette azonban ő volt az egyik pénzügyőr és egy halott Lángoló Ököl katona is. Hogyan döntitek el, hogy ki vállaljon több szerepet?

Tom Pallai: Amikor több szerepre castingolunk egyszerre, nagyon sokoldalú színészeket keresünk. Néhány színész négy vagy akár öt szereppel is remekül elbírt, színészi nagyszerűségük megmutatkozott a velük felvett tekercsekben. Volt olyan szinkronszínészünk, aki egymaga több mint 20 karakter hangját adta a játékban. Főleg NPC-ket (nem játékos karakter) szinkronizált, de mellettük megszólaltatott néhány fontosabb figurát is.

Amikor a szereplőválogatás során meghallgatjuk a színészek demóit, vagy az ügynökeik elküldik nekünk a korábbi felvételeiket, ki lehet hallani ezt a sokoldalúságot. Amíg az alakítás hiteles, jól hangzik, az akcentus és az érzelmek megfelelőek, és a szerep megtalálja a helyét a nagy egészben, addig mindig érdemes teret adni az ilyen kísérleteknek. Az olyan színészek számára, mint Theo és Andrew, szórakoztató élmény, hogy rövid időre teljesen más szerepekbe bújhatnak, hiszen előtte sokáig ugyanazt a karaktert formálták meg.

SzinkronJunkie: Melyik volt az utolsó jelenet, amit megrendeztél a Baldur's Gate 3-hoz?

Tom Pallai: Az utolsó jelenetet Andrew Wincott-tal vettem fel az epilógushoz. Nagyszerű volt, mert korábban még nem dolgoztam vele, és így egy teljes napot együtt tölthettük. Ő az egyik kedvenc színészem a játékban, aki a Remény Házának uraként, Raphael szerepében igazán remekelt.

SzinkronJunkie: Köszönöm, Tom! Fantasztikusan izgalmas volt betekinteni a kulisszák mögé. Sok szerencsét a következő projekthez! Alig várom, hogy újra beszélgethessünk, amint lehetőségünk nyílik rá! Még egyszer nagyon köszönöm!

Tom Pallai: Tényleg jót beszélgettünk! Köszönöm szépen a meghívást!

On August 3, 2023, the gaming realm was graced with the release of one of the most acclaimed RPGs of all time—Baldur's Gate 3. Set in the enchanting world of Dungeons and Dragons, its captivating storyline has mesmerized millions of adventurers over the past year. After our interview with The Witcher 3's voice and casting team, we thought it’d be a fantastic quest to uncover the secrets behind this unparalleled production.

In a truly exclusive interview, we had the rare opportunity to chat with Tom Pallai, the Voice and Casting Director for Baldur's Gate 3. For the first time ever, Tom reveals the magical process behind the casting and voice acting that brought the game’s characters to life. Prepare yourself for an inside scoop that’s as thrilling as a critical hit on a mind flayer!

SzinkronJunkie: Hi, Tom! Throughout your career, you've not only excelled in voice-over work but also writing, and as I have a copywriting background myself, I cannot avoid this question - How does one come from a writing background, and then arrive as a voice and casting director? What was your journey until Larian?

Tom Pallai: I started as a runner for a television company and from there I started writing, directing, and editing. Then moved into animation where I was writing and directing the animation and the voice actors. 

Then from there, I did some stints as a writer only but found that a little bit too isolating. I like working with people, being on set, working with animation teams and actors. So I moved more into directing and started to really focus on directing animated shorts and animated series. I still wrote one or two episodes here and there, just so I didn't completely lose the skill. 

And then, the Larian job came along, and at that point, I was like, “OK, Larian's too complicated to write for”. I don't think I could do it justice, to be honest, when you see the crazy stuff they come up with and how complex it is. My job at Larian is very specifically focused on directing and enabled me to hone in on the talent rather than spreading myself thin across writing, editing, and directing.

SzinkronJunkie: Your surname has a distinct Hungarian ring to it. Could you share a bit about your Hungarian heritage?

Tom Pallai: My dad was born in Budapest. He left Hungary in the 1956 revolution, ended up in England, met my mum, and I was born. About 30 years ago, he moved back to Hungary. I still go to Budapest and sometimes to Lake Balaton as well - like every year or two. We still go very regularly. 

I'm the only person in the family that doesn't speak Hungarian. My brother does, my sister understands it but doesn't speak it much. My mum speaks it, and my dad obviously speaks it. My dad was doing night shifts when I was a kid, so I never learned how to speak Hungarian, but I understand enough. And I can order a beer, so that's good.

SzinkronJunkie: That's an important skill, at least in Hungary! As far as I know, you are the most successful international voice and casting director with Hungarian roots. How did it feel to be part of such an acclaimed project as Baldur's Gate 3?

Tom Pallai: I'm sure there are more successful Hungarians in the creative industry than me! 

I'll start at the beginning. I played Baldur's Gate 1 and 2 when they came out, which is how I actually heard about the job in the first place. In animation, you record all the voices very early on and then do the rest later. So when I was interviewing, I thought they'd already recorded the whole game and I would just be there starting to work on the next project. But actually, the team was not even halfway through recording when I joined. So luckily I got to do a lot. 

Honestly, it's a dream come true for me, working on that game and being a part of it. The team is so talented, you go in every day and feel like everyone you're working with is a genius.

SzinkronJunkie: Do you get any guides from the writers for the pronunciations?

Tom Pallai: Yes, we have a glossary with phonetic spelling. However, depending on your accent, it affects how you pronounce it. We have a colleague in the office who knows every word, and that’s where the idea came from: if you say it first like this, as long as you get the phonetics right, that’s how we will pronounce it in the future.

There’s a bit of a thing where, if you’re the first person saying the word, however, you say it is how it’s pronounced, which I always found funny.

SzinkronJunkie: That’s a fun fact! What is the main goal and responsibility of the voice and casting director?

Tom Pallai: My job is to ensure we bring the characters to life in an honest way, keeping it in the style of the game, which is quite a grounded performance. You want the characters to be very real, feel their emotion, and be believable in their performances.

SzinkronJunkie: At what point does a voice and casting director join the project?

Tom Pallai: Well, I’m on the next project now in the pre-production stages. Generally, voice directors can come in when you’re recording, maybe a few days before recording, so they can get up to speed on the project, the characters, the narrative, and the style of acting. From my point of view, I’m there from the ground up on this next one, which is fantastic for me to get my ideas out there early on.

SzinkronJunkie: The main idea behind my question is that certain projects have voice recordings before the animation is done, and sometimes it's the other way around. What happens in this case?

Tom Pallai: In animation, you'd write the script, do the animatic and the storyboard, then record the voices to that. You do the animation to the voices as a last step. But in a video game, you need to check the scene is working first before recording too much. Scripters and writers set up the flow and narrative, cinematics team checks it for visual beats and blocks out the scene in the engine for the positions and cameras while the voices and performance mocap get recorded. The in-house animators work on any custom animations at the same time and then the whole scene gets put together and goes into further detail and the facial performance, so there’s a lot of back and forth between our departments, it’s more of a circle than a linear process.

SzinkronJunkie: What's the ideal process for casting, and can you share any secrets about what a good character brief looks like?

Tom Pallai: A key point in a casting brief, for anything not live-action, is character art, which helps actors see who is speaking and affects performances. Providing a range of emotions in the sample script for auditions is important. If the character has rage issues, like Karlach in Baldur’s Gate 3, show how they shout. The best auditions bring their own flavor to the character, adding depth and nuance.

SzinkronJunkie: After the recording is completed, what's the next step?

Tom Pallai: Essentially, they go to the cinematics team and animators to get built into the game. Once we've recorded and delivered, we move on to the next role. The recordings get post-processed for effects if needed, re-rendered, and then sent out. The recordings are passed to other teams to make it work in the game. If not, we do a retake.

SzinkronJunkie: Is it common to have retakes or edits during game development?

Tom Pallai: With the complexity of Baldur’s Gate 3, it’s inevitable. Sometimes you realize you can’t say something because a character is dead or in another condition. It's common to have retakes to ensure the scene flows well. Sometimes a brilliantly performed line doesn’t fit the scene, so we do retakes to make it work better.

SzinkronJunkie: Voice actors working on video games in the US went on strike in 2023. Did it affect any of the voice recordings?

Tom Pallai: We were lucky in that we worked with a few American actors who are SAG-AFTRA, like J. K. Simmons, but we finished recording them just before the strikes. Most actors we worked with were British, so the strikes didn’t apply. It didn’t affect the project as a whole, but we sympathized with the American colleagues. It was a hard time, but we narrowly missed it by a couple of weeks.

SzinkronJunkie: Baldur’s Gate 3 is one of the most ambitious RPGs ever, featuring a staggering amount of dialogue and internal monologues. When did you first get involved in this project?

Tom Pallai: I joined in late 2022. I started talking to Larian in the summer of 2022. When I initially went for the job, I thought it had all been recorded, but they told me there was a lot to record. So for me, it was a delight, there was a lot to get my teeth into, and a lot of casting still to be done. 

SzinkronJunkie: Were there any characters that you specifically did the casting for?

Tom Pallai: Two of the big ones for me were Orin and Wyll. During my interviews with Larian, they gave me a test with a bunch of auditions. Theo Solomon, who plays Wyll, was one of the auditions. I wrote in my feedback that if it was for a charming, heroic character, he was the guy Larian was looking for. Six months later, I had to recast Wyll and remembered Theo. We got him in, and he was brilliant. 

Another was Maggie Robertson, who plays Orin. Orin was one of the hardest characters to cast because of her specific way of speaking. Maggie’s audition was an 11 out of 10. I had to ask her to tone it down for most of the scenes, and she delivered an amazing performance.

SzinkronJunkie: Since you mentioned these instructions, are there any common instructions you give during the performance?

Tom Pallai: It depends on the actor. Some embody the character automatically, while others take time to get comfortable with the performance capture suit. Generally, the main thing is to make sure actors feel comfortable and find their own version of the truth in the performance. Let them find their voice and the character. The main directions are ensuring they hit the emotional beats and the performance fits the context with other actors.

SzinkronJunkie: Did you get any feedback from the actors about how they imagined the scenes differently after seeing the game?

Tom Pallai: A common one was, “Wow, you guys went so far!” They weren’t expecting some of the scenes to be as intense. We’d show them bits during recordings for reference, but seeing the final product often surprised them.

SzinkronJunkie: It's common in Hungarian localization and dubbing to record solo due to tracking management. Did you have a chance to record multiple people at a time?

Tom Pallai: Everyone was recorded solo due to scheduling and space constraints in the mocap studios. However, we are hoping to do group recordings in the future on other projects.

SzinkronJunkie: One of the game’s standout features is the array of choices it offers players. How did you manage to keep everything organized in such an enormous project?

Tom Pallai: With great difficulty! (laughs) We have dialogue trees that show the thread of the scene, character status, and responses. The scripts have this information but not all of it to avoid being unreadable. The writers have to think of every scenario, which is a huge challenge. The further you get into the game, the more edge-case scenarios there might be for the writers to deal with.

SzinkronJunkie: The game’s voice cast includes incredibly talented actors and stars like J.K. Simmons and Jason Isaacs. What was it like working with them?

Tom Pallai: A genuine pleasure! J.K. Simmons is in nearly every animation I watch. Working with him was like a dream come true and more on top of that. JK is such a fantastic actor and a genuinely nice person. He was very welcoming and warm during our sessions. Some of his deliveries gave me goosebumps! 

Jason Isaacs was also fantastic. I'm a huge fan and was happy to work with a fellow Englishman. I've followed his movies for many years, so we had a lot to chat about outside of the sessions. In fact, in our final session, we were talking so much that we got asked to leave the studio because they had another recording coming. He needed very little direction. He understood the character's motivations and embodied Gortash to the point where I can’t imagine anyone else playing him. 

His attention to detail was second to none. He just got the scripts and knew already what he was talking about. Jason quickly understood the characters and motivations. His questions were more logic-based ones. For example: Where is this? What's the context of this? The things he suggested were just brilliant. Jason actually argued with one of the things on the script because he thought his character wouldn’t say this, and we agreed with him, so we ended up changing a couple of his lines.

SzinkronJunkie: Most of the actors provide voices for several characters. For example, Theo Solomon played not only one of the key characters, Wyll, but also Bernard, a Scared Boar, and Tingmiaq, a bird! Or Andrew Wincott, who won the BAFTA award for his performance as Raphael, was also one of the cash guards and a dead Flaming Fist soldier. How do you decide who will do multiple voices?

Tom Pallai: When casting for multiple voices, we look for very versatile actors. Some actors can play four or even five roles. Their versatility is evident in their reels. I think one of our actors did over 20 character voices in the game, mainly NPCs, but also a couple of more major ones.

When you are in the casting process and listen to the actors’ demos or their agents send you their reels, you'll hear that versatility. As long as it's authentic, sounds correct, the accents and the emotions are right, and the performances are on point, there is always a place for such experiments. For actors like Theo and Andrew, it’s fun for them to jump into another character briefly after playing the same character for so long.

SzinkronJunkie: Which was the last scene you recorded for Baldur’s Gate 3?

Tom Pallai: The last scene I recorded was with Andrew Wincott for the epilogue. It was great because I hadn’t worked with him before, and we had a whole day working together. He is one of my favorite actors in the game, and his performance as the lord of the House of Hope, Raphael, was fantastic.

SzinkronJunkie: Thank you, Tom. It was a fantastic thrill to see behind the scenes. Good luck with your next project! We look forward to seeing you back as soon as we get the chance. Again, thank you very much! 

Tom Pallai: Absolute pleasure. Thanks very much for having me.

Kora tavasszal ez a kritika még úgy kezdődött volna, hogy Deadpool úgy kell a Disney-nek, mint egy falat kenyér, hiszen a legutóbbi fázis filmjei és sorozatai legalábbis nem mind váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Azonban az élet (és Deadpool) egy nagy "Lófaszt, fogd meg a söröm!" felkiálltással közbeszólt, és a Deadpool & Rozsomák köré minden idők legnagyobb szinkronbotrányát kavarta.

A Disney a Bosszúállók 4. részével olyan magasra tette a mércét, amennyire csak lehetséges egy képregényfilm esetében. Utólag nézve érthető is a lejtmenet, hiszen egyszerre kellett megugorhatatlan nézői elvárásoknak megfelelni, fűteni a Disney részvényeseinek bevételi vágyait, megfelelni a folyamatosan változó szociális trendeknek, mindezt lehetőleg egyre kevesebb pénzből és leginkább egyre gyorsabban. Volt, hogy sikerült (Shang-Chi, Pókember 3. vagy éppen a remek Loki-sorozat) és jóval többször nem: hát... ide jöhet majdnem minden más. 

A Deadpool és Rozsomák alkotói, Shawn Levy és a főszereplőt alakító Ryan Reynolds, nem kis felelősséget kaptak a nyakukba. Úgy kellett egy pöpec harmadik részt összerakniuk, hogy abszolút nem volt tiszta, használhatják-e már rendesen a 20th Century Fox X-menes tartalmait (és főként, hogy milyen formában), és hogyan tud Deadpool értelmesen betagozódni ebbe a Marvel Filmes Univerzumba.

Az anekdota szerint Reynolds és Levy többedik forgatókönyv-változata sem győzte meg a tulajdonosokat. Így valódi isteni szerencse, hogy Hugh Jackman mégis képbe került. Állítólag egy 15 perces hangfelvétellel üzente meg a csapatnak, hogy benne lenne, ráadásul komoly ötletekkel is előállt a film koncepcióját illetően. Innentől már jóval könnyebben zöld utat kapott a produkció és elkészült a Marvel első valódi vígjátéka. 

A Deadpool és Rozsomák ugyanis mindennek paródiája, ami Marvel, sőt képregényfilm, de nem fékezi magát akkor sem, ha éppen saját színészein vagy más alkotókon köszörülheti a nyelvét. Nagy szükség volt már egy olyan filmre, amely idézőjelbe tudja tenni a komolynak szánt elődeit, és feloldja azt a sok feszültséget, amit a gyártó cég és a rajongók egyaránt éreztek. 

Hugh Jackman és Ryan Reynolds duója remekül működik, már-már a Szomszéd nője-filmeket idézően megvan közöttük a kémia. Rendesen osztják egymást szóban és fizikailag is. A film történetének többi szála és szereplője tulajdonképpen ehhez a véres évődéshez asszissztál - ennek minden előnyével és hátrányával. 

A film esetében pont az apró poénok, cameószerepek, és kikacsintások adják az építőkockák javát, így kár is lenne bármit elspoilerezni. Ez a mozi a színészeknek egyértelmű jutalomjáték volt, hiszen szinte tét nélkül tehettek meg bármit, a rajongóknak pedig egy több, mint két órás fan service. Borítékolható, hogy a képregényes buddy cop movie nagy siker lesz, és - egy időre legalábbis - újra fellángol majd a szuperhősös filmek kora. 

A magyar változat körüli botrány

Talán utoljára az kavarta fel a szinkronrajongók kedélyeit, amikor Náray Erikát lecserélték Györgyi Annára az X-akták 5-6. évadai erejéig. Áprilisban aztán atombombaként robbant a hír, hogy először az előzetest, majd a kész filmet sem a Hugh Jackmant 2000 óta magyarító Sinkovits-Vitay Andrással veszik fel. Míg a trailer esetében ez egyszerű szervezési nehézség volt, a kész film tekintetében a rajongók ezrei érezték úgy, hogy a döntést meghozó Disney az ő szórakozásuk kárára variál. 

Persze, ahány rendező, annyiféle elképzelés - és itt most olyan klasszikusokra gondolok, mint a Csillagok Háborúja, ahol például Darth Vader hangja nem csupán rendezőnként, de szinkrononként is változott. Korábban nem volt valódi igény (és persze, néha lehetőség) a folytonosság megteremtésére. Ezt éppen a nagy franchise-ok (azon belül pedig leginkább a képregényfilmek) hozták be a szakmába. Ma már nem készülhet el egy film komoly rendezői utánajárás nélkül, hiszen nem lehet tudni, ki-hol-mikor-milyen formában fog felbukkanni újra.

A nézők pedig teljes joggal várják el a szinkronhangok állandóságát - hiszen Eddie Murphy-t sem cserélték le a Beverly Hills-i zsaru főszerepéről 40 év után vagy James Earl Jones még 90 évesen is Darth Vader-kedett (igaz, utóbbi esetben a mesterséges intelligencia hathatós segítségével). Erről majd egy későbbi cikkben részletesebben is írok, de röviden: nem arról van szó, hogy a beszédhang állandóságának igénye néhány szinkronrajongó úri passziója lenne. A nézőben egy szinkronizált karakter hangja olyan ingereket vált ki, amelyekhez az agyunk kognitív elvárásokat társít. Ha ezek az elvárások nem teljesülnek, például azáltal, hogy megváltozik a színész hangja (vagy más játszik egy általunk kedvelt karaktert), az bizony zavart okoz az agyunk számára és kellemetlen érzést kelt.

Természetesen emellett számtalan egyéb egyéni preferencia (például érzelmi kötődés vagy biztonságérzet) is arra ösztönzi a nézőket, hogy állandóságot igényeljenek. Ez ráadásul az idő múlásával csak fokozódik, hiszen minél többször "találkozunk" egy megszokott párosítással, az agyunk annál több mintázatot fedez fel és raktároz el emlékként.

Nem állítom ugyanakkor, hogy az állandó magyar hangon kívül más ne tudná megoldani a feladatot. Gesztesi Károly remek Sylvester Stallone volt a Kobrában, Rudolf Péter élete egyik legjobb szinkronalakítását tette oda John Travoltaként a Rés a pajzsonban, vagy éppen Rátóti Zoltán is igen emlékezetes volt a Maszk főszerepében, Jim Carreyként. Ugyanakkor az ég kék, a fű zöld, Stallone Gáti Oszkár, Travolta Csankó Zoltán és Carrey pedig Kerekes József. Az életnek vannak ilyen axiómái, amiken nem jó érzés változtatni vagy éppen változást tapasztalni.

Bár a szakma láthatólag sosem barátkozott meg a Csörögi István által kitalált párosítással, a nézők számára ilyen evidencia volt eddig Hugh Jackman és Sinkovits-Vitay András is. Ezt a kontinuitást rúgták fel a döntéshozók akkor, amikor a csere mellett döntöttek. Hogy Weil Róbert jó-e a szerepben? Ehhez kétség sem férhet. Ahogy Nikodém Zsigmond szinkronrendező egy kommentben még a premier előtt beszámolt róla, Róbert valóban 150%-ban tette oda magát és ez minden mondaton jól hallatszik. Pont olyan morcosan káromkodja végig a filmet, ahogy a képregényes Rozsomáktól elvárnánk - jó és abszolút hiteles választás. De valóban szükség volt a váltásra?

Ne gondoljuk, hogy a megrendelők - habár nem beszélnek magyarul - teljesen érzéketlenek a hazai nézőkre. Nyilván a Disney-nek is érdeke, hogy egy-egy színészpáros a megszokott módon szólaljon meg. Ahogyan nem írták felül Hugh Jackman német szinkronpárját, a 62 éves Thomas Nero Wolffot, aki 2000 óta valamennyi filmjében lekísérte az ausztrál színészt, úgy keresni lehetett és kellett volna módot arra, hogy a hazai nézők is megkapják a megszokott hangot.

Galambos Péter egy teljesen más teóriával állt elő, mégha burkoltan is tette mindezt: Videójában azt sejteti, hogy Jackman magyar hangja "már nem a régi". Az áprilisi rajongói előzetes felvételei alapján e helyzet ellenkezőjét személyesen tapasztaltam meg.

Valószínűleg 70 éves kor felett kevés színész pörög úgy, mint évtizedekkel korábban, és ez valóban nem biztos, hogy könnyen összeegyeztethető azzal a futószalag jellegű munkatempóval, amibe a magyar szinkronszakma kényszerül. De ha hosszabb felvételi időre lett volna szükség, arra lehetett volna büdzsét találni - ha más nem - a rajongókon keresztül.

Szomorú, hogy nem sikerült megtalálni a megfelelő megoldást és a magyar változat pont a legfontosabb területen hagyta ki a ziccert, holott minden más gólt ügyesen berúgott. 

A magyar változat

Deadpoolt és Nagy Ervint egymásnak teremtette az ég. Kifejezetten nehéz szerep, sok beszéddel, folyamatos hangulatváltásokkal, aminek a tempóját Ervin könnyedén vette fel. A produkciós vezető/fordító Hagen Péter által magyarított poénok keményen betalálnak, érződik a filmen, hogy a rendező-főszereplő-dramaturg trió beérett, összeszokott, és a trilógia messze legjobb produkcióját tették le az asztalra. 

Weil Róbert Rozsomákja egy alapjaiban más karakter - dühös, minden mondatban káromkodik, és nagyon erőszakos. Nem is állhatna távolabb a Weil Róbert által korábban megformált figuráktól, például Iolausztól vagy legutóbb a fondorlatos Stanley Johnstontól, az Úriemberek című sorozatból. Akik viszont az eredeti szinkronhangot hiányolják, ezt úgy is értelmezhetik, hogy variánsonként bizony eltérő magyar hang dukál. Ezt a helyzetet a magyar stáb azzal támogatta meg, hogy más karakterek alternatív variánsai is más-más hangot kaptak. Így - ha jól hallottam - egyébként Sinkovits-Vitay András is hallható egy archív felvételes jelenet erejéig. 

A magyar csapatot dícséri, hogy több olyan lokalizált poént is bele tudtak csempészni a produkcióba, amiket a Disney korábban jellemzően nem engedélyezett volna. Ezek közül talán az Indul a bakterház említése lóg ki kissé, mert bár hazai kultfilmről (és annál még sokkal jobb könyvről) van szó, a Marvel-filmeket kedvelő fiatalok közül tippem szerint kevesen ismerik.

A Cassandra Novát szinkronizáló Sodró Eliza kellően félelmetes, egy-egy ponton azonban volt egy kisebb angry Tóth Gabi utánérzésem, de ezt nem a magyar, mint inkább az eredeti változat számlájára írom. Emellett mindenképpen kiemelném Zöld Csabát, aki szerintem szinkronpályafutása egyik legizgalmasabb alakítását nyújtja. Hihető, tűpontos - egyszerűen remekel Mr. Paradox szerepében.

A korábbi részek csapata, Elek Ferenc, Törőcsik Franciska, Ónodi Eszter, Hermann Lilla, és Joó Gábor ugyan ezúttal csak rövidebb szerepekhez jutnak, de emlékezetes jelenetek és mondatok kötődnek hozzájuk. A Vak Alt szinkronizáló Tóth Judit alakítása pedig nem csupán szuper vicces, de azért is jól esik őt hallani, mert kifejezetten a rajongók kedvéért tért vissza - tavaly ugyanis már bejelentette visszavonulását.

A Deadpool és Rozsomákot a körülmények teszik igazán izgalmas filmmé: Hugh Jackman 2017-es visszavonulása a szereptől, az MCU-ra és a képregényfilmekre járó ínséges idők, a Disney korábbi rossz döntései - ezek mind olyan kontextust teremtettek, amelyek a rajongók mellett az egyszeri mozinéző számára egyaránt valódi eseménnyé duzzasztják a produkciót. Ehhez pedig a magyar szinkron is fel tudott nőni - Nagy Ervin újabb szintet lépő Deadpoolja, Weil Róbert morcos Rozsomák variánsa, a lokalizált poénok a fordításban. Ezzel együtt tartom, nem csupán kár volt kihagyni a nagy ziccert, de a botrány komoly tanulságot rejt mindenki számára a kommunikáció, az összefogás lehetősége, és a közönség komolyan vétele terén is.

Az Indiana Jones 5. része óta nem jelentkeztem szinkronkritikával, így igazán ideje volt már annak, hogy a sűrűjébe vessem magam. A Dűne, azaz Arrakis sivatagos és tikkasztó világánál pedig keresve sem találhatna az egyszeri kritikus jobb témát. Vajon sikerült-e megismételni az első rész hatalmas sikerét? Miben hozhat újdonságot egy nagyszabású sci-fi második része? Adott-e választ a film a rajongói kritikákra? Maradt-e az első rész szinkroncsapata és kik az új magyar hangok?

A folytatások átka

Hollywood már a 90-es évek második felétől szemet vetett a folytatásbizniszre. Természetesen már ezt megelőzően is léteztek második részek, azok azonban sokkal inkább voltak az elődök organikus következő részei, mint befektetési céllal létrehozott termékek. Ezt pedig a Marvel-filmek által kimunkált univerzumépítés és annak financiális kényszere tovább erősítette. Az a biztonságra törekvés, amely a manapság igen ideges befektetőkkel rendelkező Disney-t jellemzi, egyúttal az egész iparágat is hajtja. Holott számtalan korábbi film bizonyítja, hogy hiába tűnik sima libának a "fejlesztés", a második-harmadik-sokadik részek esetében sokkal nehezebb valódi értéket és értelmet teremteni.

Vannak azonban olyan szerencsés helyzetek még ma is, amikor az alapanyag már eleve rendelkezésre áll, így inkább az jelent majd kihívást, hogyan lehet új magasságokba lökni a látványt, történetet, vagy éppen a drámát. A Dűne első részével a rendező, Dennis Villeneuve, az újkori Star Wars-filmek tökéletes ellenpontját hozta létre. Lassú mozgású mozija szép és mély filmmé állt össze - és a második részben valami olyat tett le az asztalra, amely még a korábbit is túlszárnyalja.

Úgy hallgatott a rajongók kéréseire, hogy közben nem engedett saját víziójából sem, a végeredmény pedig egy a korábbinál feszültebb, csavarosabb vezetésű, gondolkodásra ösztönző film, amely mellett úgy elreppen a közel 3 órás játékidő, hogy a néző még a popcornját is elfelejti majszolni. Ha valakinek az első rész nem is tetszett igazán (például nekem sem), akkor is érdemes a második résszel megpróbálkozni, mert önálló produkcióként is megállja a helyét.

A kiváló színész- és történetvezetéshez pedig elképesztő látvány, valamint remek zene is párosul. Hans Zimmer (és csapatának) aláfestése bár az előző rész miatt kapott Oscar-díjat, most mégis jóval inkább elemében volt. Egy elszállós kísérleti album helyett tűpontos hangulatkeltést ér el a Dűne világához nagyszerűen kapcsolódó organikus és szintetikus hangszerek segítségével.

Külön öröm, hogy a filmes csapat jelentős része hazai szakemberekből áll és már nem csupán azért, mert itt volt olcsó forgatni. Az előző részért Oscar-díjat nyert Sipos Zsuzsanna látványtervező mellett számtalan technikus, statiszta, színész, asszisztens, kosztümös, operatőr, kaszkadőr, effektes, hangmérnök, grafikus, sminkes, és koordinátor járult hozzá ahhoz, hogy az év egyik (ha nem A) leglátványosabb filmjét hozzák létre.

A magyar változat

"Valahogy felérni egy ilyen mesterműhöz. Megpróbálni elérni, hogy ha valaki beül a moziba és a szinkronizált verziót választja, el tudjon benne merülni és ne zökkentse ki semmi. Ez egy grandiózus film, elképesztő élmény! Szerintem erre találták ki a mozit." - mesélte Dóczi Orsolya szinkronrendező, milyen gondolatok fogalmazódtak meg benne a második rész magyar változatának készítése közben.

"Mindenki számára igazi nagybetűs Ügy volt a Dűne első és második részének elkészítése" - tette hozzá. A magyar változat minden pillanatán érződik, hogy ugyanazzal az odafigyeléssel és aprólékossággal készült, mint az eredeti. Orsolya az ehhez fogható mértékű produkcióknál ma már szinte szokatlan módon teljesen szabad kezet kapott a szereposztás kialakításában. A kiváló szinkronhoz azonban számtalan, a háttérben dolgozó csapattag munkájára is szükség volt. A csupa tapasztalt szakemberből álló stáb nem változott az első rész óta: Tóth Tamás Boldizsár fordítása és Tóth Péter Ákos hangmérnök felvételei nélkül nem kerülhetett volna ilyen magasra a léc.

Jéger Zsomborról eddig is tudtuk, hogy korának meghatározó színésze. Erőteljes jelenléte a szinkronban egyaránt érvényesül, nem csoda, hogy olyan filmeket és sorozatokat vitt el a már a vállán, mint a Te vagy éppen a Villám. Míg az első résznek pont az róttam fel egyik kritikámként, hogy Paul Atreides (Timothy Chalamet) nem beszél eleget, most bizony jutott bőven lehetőség Zsombor számára a kibontakozáshoz. Suttogó szerelmes, konfrontatív gyermek, küzdő lázadó és karizmatikus vezető egy személyben. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben Paul átadja magát a személyét övező mítosznak, döntésre jut és egy olyan monológot nyújt át a nézőnek, amely Jéger Zsombor közvetítésében minimum 2024 legerősebb alakításai közé emeli azt.

Bartsch Kata már közel 200 szinkronprodukciónál tart, számos kiváló filmet magyarított, de mind közül messze a Dűne 2. része biztosította a legtöbb izgalmas kihívást. Az általa megformált, időközben Tisztelendő Anyává váló Lady Jessica szinte bárkit és bármit feláldoz céljainak elérése érdekében. Figurája kívülről nézve legalábbis igazi szerepálomnak tűnik, hiszen suttog, kiabál, és a filmet dinamizáló karizmatikus szereplő. Számtalan érzelmet felvonultató karakter ez, amelyben Kata nem csupán bírja a Rebecca Ferguson által diktált tempót, de azonnal helyet is csinál magának a legjobb Szinkronszínésznők pantheonjában. Paul és Lady Jessica érzelmi hullámvasúttal felérő közös jelenetei a film csúcspontjai - nem véletlen, hogy a magyar stáb kedvencei közé is bekerültek.

Karakterével kapcsolatban külön öröm, hogy a Hang a magyar változatban is remekül szól. Nyoma sincs a Netflixen lassan megszokottá vált "túlkeverésnek". Tudniillik a netflixes produkciók egy részét Spanyolországban keverik, ahol - nem ismervén a magyar nyelv sajátosságait - gyakran lecsippentenek vagy túlkompresszálnak bizonyos hangzókat. Legutóbb pont az Avatár - Az utolsó léghajlító kapcsán hallottam erre példákat. Jó hír, hogy a Dűne Második részére azért sokkal több odafigyelés jutott.

Bár Törőcsik Franciska feltűnt az első részben is, akkor néhány mondatos megszólalása volt csupán, mostanra azonban prominens főszereplővé lépett elő. Jelenléte erős és jól hozza a néha furcsán, kissé érthetetlenül viselkedő Chanit (Zendaya). 

Érdemes külön kiemelni Fekete Ernő Tibort - persze, igazán nem meglepő, hogy kimagasló szinkront tett le az asztalra. Ez nem volt kérdés! Ugyanakkor az általa megszólaltatott karakter, Stilgar (Javier Bardem), minta egy kissé megváltozott volna az első rész óta. Figuráját szórakoztatóbbra hangolták, beszéde egyszerű, direkt hibás, ugyanakkor nem ripacskodó. Dóczi Orsolya szinkronrendező kiválóan egyensúlyozta ki ezt a szerepet, amelyben mintha Fekete Ernő több korábbi szinkronszerepe is nyomokban fellelhető lenne. (Főként talán a Trópusi vihart érdemes kiemelni.)

Az első részből hallhatjuk még Csoma Juditot, Máté Gábort, Schneider Zoltánt és Kőszegi Ákost, akik mind hozzáteszik a magukét karaktereikhez, szinesítve a korábban kialakult képet. 

 A csapat két izgalmas figurával bővült: Feyd-Rautha Harkonnen tá-bárót Ember Márk, míg IV. Shaddam császárt Újréti László szinkronizálta. A szinkronrendező mindkettejükkel csodát művelt: sok olyan különleges hangszínt hozott ki belőlük, amelyet kevesebbszer vagy éppen egyáltalán nem hallottunk. Talán a császárt alakító Christopher Walken esetében volt bennem egy pici hiányérzet: érdemes lett volna megpróbálni megszokott szinkronpárjával, Barbinek Péterrel. Azonban Újréti olyan kiválóan hozta az egyszerre mesterségesen méltóságteljes és romlott uralkodót, hogy egy pillanat alatt feledtette velem a nem várt cserét. Irulan hercegnőt Mikecz Estilla magyarította, az ő szerepe azonban a már készülő harmadik epizódban válik jelentősebbé, így Törőcsik Franciskához hasonlóan egyelőre be kellett érnie néhány mondattal.

A Dűne 2. tehát azon kevés folytatás közé csatlakozik, ahol nem csupán sikerült elérni az előd színvonalát, de egy azt jelentősen meghaladó, többször nézős, nagybetűs Moziélményt kap a néző. Ráadásul a magyar változat méltó módon teszi fel a koronát a filmre, a szinkron aranykorát idéző stábbal és színes színészi játékkal. 

Egy ötödik Indiana Jones-film mindig is benne volt a levegőben - legalábbis a karaktert kitaláló és az első négy film történetét (részben) jegyző George Lucas eredetileg 5 epizódra kötött szerződést. Ugyanakkor ezt egy 20 éves periódus alatt szerette volna megvalósítani az időközben Steven Spielberggel és Harrison Forddal kiegészült, ütős csapat. És hát ki gondolta volna 1981-ben, hogy az "utolsó" rész csak a főszereplő 80. születésnapja környékén jelenhet majd meg. 

Miközben az eredeti trilógia első és harmadik része zajos kritikai és nézői sikereket kapott, sem a második, sem pedig a 2008-ban defibrillátorral és tőkeinjekcióval újraélesztett negyedik epizód nem ütötte ki a ház falát. A 16 évvel ezelőtti döcögős sikerek után pedig hatalmas bukdácsolásba kezdett a franchise: tulajdonképpen legalább fél Hollywood pitchelt sztoriötleteket egy új részhez, született többféle verzió, alkotók jöttek-mentek, és volt, aki többször is kilépett a produkcióból. Közben Lucas és Spielberg is bedobták a törölközőt, előbbi a Fiatalúrhoz hasonlóan nyugdíjba ment, utóbbi inkább más filmeket rendezett meg. Úgyhogy új rendezővel és egy teljesen új forgatókönyvvel a háta mögött presszionálta az új forgalmazó (hiszen a Disney 2015-ben felvásárolta a franchise-t gyártó Lucasfilmet), hogy minél hamarabb jöjjön ki a film. Az eredetileg tervezett 2019-es premiert a kavaráson túl a járvány is erőteljesen megdobta. Ebből a hendikep-gödörből kellett aztán kimásznia a stábnak. 

A film minőségét éppen ezek miatt úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy "ahhoz képest egész jó lett..." Például ahhoz képest, hogy Harrison Ford 80 éves, a legtöbb jelenetben ott van, sok párbeszedet kapott, és számtalan olyan kunsztot vállalt be, amelyet sokszor évtizedekkel fiatalabb kollégái sem mernek vagy akarnak manapság. Az, hogy közel 80 évesen egy éppen nyugdíjba készülő Indy-t hitelesen tud alakítani, sokat elárul aktív, sportos életmódjáról. Ugyanakkor a film alatt még a Kristálykoponya királyságánál is többször éreztem, hogy mintha Ford már rég nem akarná ezt az egészet. 

Viszont jól állt neki a fiatalítás, amihez ráadásul ezúttal a CGI-csapat végre megnézett néhány YouTube-videót arról, hogyan is kell rendesen digitálisan "arcot cserélni". Így a korábbi kínos fiatalítások (lásd például X-men kezdetek - Farkas, Az ír, vagy éppen legutóbbi a Mandalóri) sorát megszakítva egy korrekt, a vászonról csak néha-néha leugró megoldást deepfake-eltek össze. 

A film megpróbál leszámolni a negyedik rész hibáival (Dr. Jones újra régész és nem is sodorják úgy az események, mint korábban), azonban valahogy nem sikerül megteremtenie a karakterek közötti kémiát. Amennyire erős volt ebben a rendező, James Mangold, a Logan - Farkasban, mintha most annyira ügyetlenül vezette volna a színészcsapatát. Harrison Ford és a keresztlányát alakító Phoebe Waller-Bridge között szinte sosem működtek a párbeszédek. Helena karaktere a film, sőt a franchise egyik legfurcsábban megírt figurája lett.

Ahhoz képest, hogy John Williams már 91 éves, egész jó lett a zene. Természetesen a Mester 2005 előtti munkáiról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni - és bár az azóta eltelt időben kevésbé alkotott maradandót, már az is fantasztikus, hogy az ötödik résszel be tudta zárni azt a művet, amit 42 évvel ezelőtt elkezdett. 

A nagyon rosszul öregedett második rész, és a bugyuta negyedik után felüdülésként hat kicsit visszaszállni a nosztalgiavonatra - mégha lassan kezdenének is elfogyni oda a jegyek. 

A magyar szinkron

Bár a hosszúra nyújtott filmes franchise-ok egyben a szinkronkritikák létjogosultságát is zárójelbe teszik, az Indiana Jones ennek ellenére egy üdítő kivétel, amiről igenis lehet mit mondani.

Fotó: csernakjanos.hu

Kevés olyan főszerep van, amelyet egy színész ilyen sokáig vihet magával: Csernák Jánosnak azonban kettő is jutott - ráadásul mindkettő Harrison Fordhoz köthető. A Csillagok Háborúja Han Soloja és Indiana Jones nem csupán országos ismertséget, szakmai elismertséget és a közönség szeretetét hozták meg számára, de egyben páratlan lehetőséget is kínáltak. Csernák Jánoson kívül nagyon kevés olyan színész van ma, aki együtt "idősödhetett" hollywoodi kollégájával és egy szerepet az elmúlt néhány évtizedben többször is feldolgozhatott. (Azért az idézőjel, mert a számok ugyan nőttek, mi közben felnőttünk, de mindkét színész alsó hangon 20-20 évet tagadhatna le.) 

Csernák karrierjét szinte a diplomától napjainkig követte végig a régészprofesszor és jó hallani, ahogy amerikai partnerénél sokkal nagyobb lelkesedéssel és élettel tudja megtölteni a figurát. A közös évtizedek rendkívül hitelessé és izgalmassá tették ezt a szinkront és olyan extra töltettel látták el, amelyet senki más nem tudott volna így visszaadni.

A fiatalítás kapcsán felmerült a kérdés, hogy milyen technikával oldotta meg a magyar stáb, hogy Csernák János a 30 évvel ezelőtti hangján szólaljon meg. Ugyan ma már léteznek erre digitális megoldások, de János hangja ma is legalább olyan jól cseng, mint az első rész idején - így ezekre nem volt szükség. Egy picit magasabb lágéban beszél és máris kész a tökéletesen hiteles fiatalítás. A magyar Fiatalúr egyértelműen a film legnagyobb pozitívuma - akár egyedül miatta is érdemes beülni a moziba. 

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

Az Indy keresztlányát alakító Phoebe Waller-Bridge magyar hangja Mikecz Estilla mindent megtett ezért a karakterért, de a szerep annyira gyengén megírt és sajnos rosszul eljátszott volt, hogy a szinkronban ezen már nem lehetett érdemben segíteni. Valószínűleg akkor jártunk volna a legjobban, ha Estilla nem csupán szinkronizálja, de a filmben is játszhatja Helena Shaw-t. 

Dr. Schmidtet a gyanús akcentusú egyetemi professzort és freelancer fizikust a kiváló Madds Mikkelsenre bízták. Jó kérdés, hogy minek, hiszen egy ilyen kaliberű színésznek jószerivel mondatokat sem kellett volna írni, elég lett volna, ha hagyják nézni. De sajnos sokszor érthetetlen döntéseket hozó, furcsa és klasszikus bugyuta gonoszt csináltak belőle. Bár számomra nagyon hiányzott Kaszás Gergő hangja a figuráról, tény, hogy Mikkelsen Rába Rolanddal is jól működik. Kár, hogy neki sem éppen jutalomjáték volt ez a munka.

A Sallah-t alakító John Rhys-Davies ugyan az első és a harmadik rész után a negyedikben nem akart kameózni, de szerencsére most egy nagyobb szereppel kínálták meg, ami számára is elfogadható lezárás (?) lehet. Sajnos Gesztesi Károly halála miatt cserére volt szükség, bár ez a néhány mondat remek próbája lehetett volna a Respeecher technológiának. Az őt váltó Újréti László pedig kiváló választásnak bizonyult.

A Disney-t ismerve sejthetjük, hogy ha a Sors tárcsája jól teljesít, akkor sem a kalap, sem az ostor nem marad hosszú ideig szögre akasztva. Talán egy spinoff, talán sorozat, talán a főszereplő nélkül, talán egy új castinggal, de csodálkoznék, ha egy frissen összevásárolt franchise-t Mike egér csak úgy elengedne. Amíg ez kiderül, addig újrázzátok otthon a régi részeket és üljetek fel a gárdával a nosztalgiavonatra. Csak vigyázzatok a tetején való ugrálással!