A hatalmas blockbusterek szinte teljesen áttolódtak a Disney térfelére - ráadásul ezek mostanság szinte kivétel nélkül szuperhősös filmek. Emiatt - mégha időközben ez is ugyanazon cégcsoport mérlegét duzzasztja - különösen fontos egy olyan komoly hype-ot kapó film megjelenése, mint az Avatar második része. 

Persze, tegyük a szívünkre a kezünket: egy éve ilyenkor, de akár még hónapokkal ezelőtt is kevesen hitték el, hogy a folyamatosan halasztgatott filmet belátható időn belül valóban megkapjuk. Voltak, akik már inkább ellene drukkoltak, ami nem csoda, hiszen az első rész rekorder bevételei ellenére is arcátlannak tűnő magabiztonsággal jelentették be a második, harmadik, negyedik, majd végül az ötödik epizódot. 

Hogy valóban sikersztori lesz-e ebből, azt csak hetek múlva tudjuk majd biztosan megmondani, de az tény, hogy James Cameron rendező valóban mindent megtett annak érdekében, hogy tucatmozi helyett valódi, minőségi élményt adjon. A Víz útja minden elemében (nemcsak a vízében... bocsánat, egyedül is kitalálok :D ) jól kidolgozott. Ezúttal nem csupán a látvány, de a sztori is nagyon a helyén van. Bár nem löki le az asztalról a korábban sebtiben odafittyentett Pocahontas-os, idiános vagy éppen "nagygonoszfehéremberes" elemeket, de sokkal nagyobb tisztelettel kezeli a nézőt. Az új karakterek színesek, szagosak, és a Sully-család szappanoperája vagy Vin Diesel-féle erőltetett, családozós köteléke helyett igazi dinamikát kapunk.

Van persze néhány megmosolyogtató jelenet, vagy olyan rész, ami erőltetettnek hathat - például néha karakterek csak úgy eltűnnek -, de a három óra így is gördülékenyen eltelik. Ráadásul az Avatar végre szakít a Star Wars-által felállított "egy bolygó, egy helyszín" hagyománnyal és Pandorát van lehetőségünk sokkal jobban megismerni.

A második rész kapcsán a legfontosabb kérdés az volt, mi újat tud mutatni nekünk Cameron. Mi lesz az a különlegesség, ami miatt többször is meg fogjuk nézni a filmet? Azt mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a vízzel kapcsolatos látványvilág sokkal életszerűbbre és izgalmasabbra sikerült, mint a túlzóan sötét és egysíkú Fekete Párduc 2. Talokanja. Az úszás, a repülés, a helyszínek tényleg viszik előre a filmet - bár személy szerint csak ritkán éreztem azt, hogy olyan látványban van részem, amit még valóban ne láttam volna máshol.  Forradalminak semmiképpen nem nevezném, inkább úgy fogalmaznám meg, hogy az előző epizód alapjait ügyesen görgeti tovább.

A látvány okozta élményből ugyanakkor egyértelműen elvesz, hogy Cameron is erőlteti a Hobbit-trilógia kapcsán a mozikból már sikeresen kiutált 60 képkocka per másodperces vetítési technológiát. A 60 fps-ű részek idegennek, furcsának hatnak a szem számára. Valamennyit sikerült persze javítani a technológián és nem hat annyira tévésnek vagy amatőr videósnak, mint a Hobbit, de a 3D-vel együtt sokszor kizökkenti az embert. Akinek még nem lett volna szerencséje ehhez a megoldáshoz, azt úgy érdemes elképzelni, mint a TV gyártók által erőltetett (de egyáltalán nem működő) képsimitás, amelyet a legtöbb felhasználó a készülék üzembehelyezésekor mindjárt ki is kapcsol. 

A film zenéjét a 2015-ben repülőgép-balesetben elhunyt Oscar-díjas legenda, James Horner, már nem írhatta meg, azonban helyére 3 évvel ezelőtt beugrott csapattársa, Simon Franglen, akivel mind a Titanicon, mind az Avatar első részén együtt dolgoztak. A korábbi témákat korrektül felhasználva fejlesztette őket tovább - igazi nagyívű score-t nem alkotott, de ahhoz képest, hogy eddig inkább a háttérben dolgozott, nagyon komoly teljesítmény egy három óránál is hosszabb filmhez szerethető muzsikát írni. 

A magyar szinkron

A szinkronszakma - legalábbis a magyar - olyan, mint átlagos popzenehallgató: akit megkedvel, azt egy ideig nem ereszti, agyonhallgatja, majd átszokik másra és a régi kedvenc felkerül a polcra. Ez a jelenség persze nem egyedül a rendezői hóbortnak köszönhető, vaskosan benne van maga Hollywood és az aktuális casting trendek. 

(Széles Tamás - Fotó: Jasinka Ádám - Műsorvízió)

Széles Tamás - bár univerzális képességeit a szakma szerencsére már idejekorán felismerte - helyzete annyiban különleges, hogy ő már legalább két "aranykort" megélt eddigi pályája során. Miközben a 90-es évek végén legtöbbször hősszerelmesként és fiatal kalandorként gondoltak rá a rendezők (a mi szerencsénkre igen sűrűn), addig a 2010-es évek első felében szinte minden akciófilmben őt hallhattuk. Tehetsége folytán nehéz volna őt megunni, így túlhasználtságot nem mondanék, de tény, hogy egyfajta szinonímájává vált a hősfiguráknak.

Emellett a szakmában eltöltött évtizedek alatt (Gondoljunk csak bele, több mint 1000 különböző alkotásban szerepelt már!) ő tudta az egyik legtöbb "állandó magyar hang" státuszt bezsákolni - Ben Affleck-et, Paul Ruddot, David Boreanazt, Sam Worthingtont, Guy Pearce-t, vagy éppen Joseph Fiennes-t egyaránt vele szerettük meg. 

Meglepő lett volna, ha az Avatar második részében nem őt hallhatjuk Jake Sully, azaz a na'vik vezére hangjaként. Ezúttal ráadásul sokkal fajsúlyosabb szerepben, több érzelemmel, réteggel - a filmre egyértelműen az ő profi munkája teszi fel a koronát.

Sajnos sokkal kisebb és talán az első részhez képest kevésbé átütő szerep jutott ezúttal Pikali Gerdának, aki az időközben anyává vált Néjtirit szinkronizálta. A Disney/20th Century ráadásul kihagyott egy ziccert, ugyanis Néjtiri dalát a na'vik kitalált nyelvén maga Zoe Saldana énekelte fel, ezt pedig izgalmas lett volna hallani Gerdától. 

A hogyant nem bontanám ki jobban, hiszen spoileres lenne, de már az előzetes alapján lehetett tudni, hogy visszatér az első rész főgonosza, Miles Quaritch ezredes. Magyar hangja a méltán legendás Kőszegi Ákos, akinek egyaránt remekül állnak a pozitív figurák, a főgonoszok, vagy éppen a narráció. És ez az Avatarbeli szerepe mennyivel jobban áll neki, mint amikben mostanság a YouTube-on hallhatjuk!

(Sarádi Zsolt - fotó: Terminál Workhouse)

A film egyik igazi nagy meglepetése a metkayinai nép vezetője, Tonowari és az ő magyar hangja, Sarádi Zsolt voltak. Már évek óta mondogatom, hogy Zsoltnak nagyon jól állnának a hangsúlyosabb szerepek, az ő hangja és kiváló képességei egyértelműen mozivászonra valók. Ráadásul Ónodi Eszterrel szuperül illettek össze, remekül hozták a vezetői párost. 

Ha volt valami, amin elúszhatott volna (esküszöm, nem direkt volt...) a szinkron, az a gyerekeket megformáló kis csapat. Hogy miért is került Tabák Katával a legjobb kezekbe a film, az itt mutatkozik meg igazán. A na'vi gyerekek és fiatalok ugyanis nem hogy nem lelketlen mellékszereplők, hanem az egész három óra valódi motorjai. Ha az itteni szereposztás nem sikerül, akkor szinte nem lett volna olyan jelenet, amely nem sérül. A jó választás azonban csak fél siker, ehhez kellett, hogy L. Nagy Attila, Kuttner Bálint, Bak Julianna, Koller Virág, Rohonyi Barnabás, Kretz Boldizsár és karaktereik között olyan "szinkronkémia" alakulhasson ki, amely csak egy igazán alaposan megválogatott csapatnál valósulhat meg. 

(Mentes Júlia - Fotó: Valery Hache / AFP)

Külön ki szeretném emelni Mentes Júliát, aki szinte életkortól függetlenül bárkit el tud játszani. Úgy szinkronizált egy fiatal gyermeket, hogy egy pillanatra sem jutott eszembe az életkorbeli különbség - ráadásul a művésznő egy hónapon belül másodjára ejt arcra, mert a Wednesday című sorozatban is úgy alakított fele olyan idős figurát, hogy rendesen jobb volt, mint az eredeti. Le a kalappal!

Emellett a filmben hallható még többek között Király Attila, Mészaros Béla, Menszátor Magdolna és a nagyszerű Szirtes Ági, ráadásul tőle igen szokatlan szerepben! 

Az Avatar 2. mellett számtalan érvet felsorakoztathatunk: az év egyik legjobban várt alkotása, elképesztően látványos, végre nem szuperhősös film, de a magyar szinkron legalább ilyen erős ok a megtekintésre.

De azért az üdítő és a popcorn mellé azért nem árt bekészíteni egy mobil WC-t sem!