SZINKRONJUNKIE: Még inkább a konkrétumok vizére evezve: a Tigris és Sárkány című filmről milyen emlékeid vannak? Milyen egy olyan filmen dolgozni, ami nyelvezetében és kultúrájában is erősen eltér a megszokottól, a hollywooditól?

Tabák Kata: Nagyon örülök, hogy ezt a filmet hoztad fel, mert imádtam csinálni. Imádom a rendezőt, Ang Lee-t, minden filmjét szerettem. Nagyon jó néha kiszabadulni az amerikai filmiparból. A Tigris és Sárkány esetében – ha jól emlékszem – angol nyelvű kópiából dolgoztunk, de egy másik, hasonló filmnél – a Hősnél – eredeti, mandarin nyelvű kópiánk volt. Borzasztó nehéz volt, már a tekercsekre való szétszedés is. Nincsen semmilyen fogódzó, mások a gesztusaik, emiatt a színészeket instruálni is nagyon nehéz volt. A fordítás sem volt könnyű, hiszen sokszor nagyon rövid, akár egy-két szótagos mondatokban beszéltek. A munka viszont mindenki számára izgalmas volt, mert kihozta a színészeket a komfort zónájukból. Ők is szeretik az ilyen filmeket, mert kihívást jelent nekik is.

De a film más miatt is kellemes emlék. Ez volt az első olyan munka, amelyben Pikali Gerda főszerepet kapott. Előtte is dolgozott már a szinkronban, de főként mellékszerepekben. A Tigris és Sárkány idején úgy éreztem, hogy már készen áll egy főszerepre, ráadásul illett is hozzá a figura. Nagyon jó érzés egy ilyen tehetséges embernek lehetőséget adni. Szerepelt még a filmben Takács Kati is, aki szintén zseniális színész és nagyon ritkán szinkronizál.

SZJ: Az Ocean’s trilógia is fontos filmsorozat a pályád során. Ha az amerikai színészek tekintetében nem is 100%-ig, de a magyar hangokat illetően mindenképpen kimondhatjuk, hogy egy igazi színészfelvonulás volt, méghozzá a top kategóriából. Milyen volt ennyi nagyszerű színészt vezetni?

TK: Nagyon szerettem azokat a filmeket. Izgalmas, pörgős történetek voltak. A második részt követően aztán Velenczey Pista bácsi sajnos elhunyt. Ezekben a filmekben olyan színészekkel lehetett dolgozni, akikkel mindegyik rész fantasztikus volt. Az egyik rész felvételéhez más élményem is kötődik, mert előtte pár héttel szültem. A MAFILM vezetősége nem akarta másnak odaadni, ha már én készítettem a korábbi részeket is. A férjem segített és hozta be a második kislányom minden nap a stúdióba szoptatásra, úgyhogy ez családi élmény is volt. (nevet)

A többiekkel kapcsolatban pedig azt tudom mondani, hogy Szabó Sipos Barnabás nekem annyira összenőtt George Clooneyval, hogy amióta ő nem hajlandó szinkronizálni, azóta nem bírom megnézni a Clooney filmeket magyar nyelven. Bármilyen megoldás is született eddig – és most nem a többieket szidom, én magam sem tudnék jó helyettest –, magyarul szinte hallgathatatlan volt.

Selmeczi Roland, Végvári Tamás, Velenczey István, – ők mind óriási veszteségek a szakmának. Kránitz Lajos, Hollósi Frigyes… És nemcsak azért, mert fantasztikusan szinkronizáltak, hanem színészként és emberként is csodálatosak voltak. Hollósi Frigyessel például bármilyen szerepen dolgoztunk együtt, a végeredményt mindig szerette a közönség. Az ő személyisége mindig sokat adott a filmhez. Ha megnézzük egy filmjét – most éppen az Ausztrália jutott vele eszembe –, akkor hallani, hogy minden megszólalása zseniális, megtölti valami plusszal a karaktert, valami olyannal, amit csak ő tudott. Az utolsó közös munkánk a Lorax volt, ahol a főszerepet alakította. Akárhányszor meghallgatom, mindig könny szökik a szemembe. Végvári Tamás pedig besétált, megfogta a papírt és képes volt 12 órán keresztül, egy helyben, hintázva állni és mondani a szöveget. Zseniálisan és utánozhatatlanul. Kránitz Lajossal mindig ugrattuk egymást, tudtam, ha ő jön hozzám, jó napunk lesz. Jó volt a közelükben lenni, sokat kaptam tőlük, sokat jelentettek nekem. Pótolhatatlanok. És nagyon-nagyon hiányoznak.

SZJ: Nem tudom, hogy ez tudatos vagy csak véletlen egybeesésekről van szó, de az utóbbi években szinte az összes képregényfilm szinkronját te rendezed. Te lettél a specialista a csapatban?

TK: (nevet) A Vasemberrel kezdődött a sorozat, aztán a vezetőség döntött úgy, hogy, ha már én készítettem ezt a filmet, akkor a többi képregényt is rám osztják. Először a Vasember, utána a Hihetetlen Hulk, aztán elkezdtek találkozni a hősök. Jött az Amerika kapitány és a többi. Onnantól pedig én lettem a képregényfelelős. (nevet) Ezek tipikusan fiús filmek, úgyhogy, amikor először megkaptam a Vasembert, akkor azt mondtam magamban: „Úristen, mit fogok én ezzel kezdeni?”. De Robert Downey Jr. miatt, illetve amiatt, hogy jó színészek vannak szinte minden részben, nagyon élveztem a felvételeket. A Thor például különösen tetszett, az Amerika kapitány – Az első bosszúálló viszont kevésbé. Ez utóbbi esetében szerintem a szinkron is katasztrofális lett. Az eredeti filmben egy jó adag akcentust használtak: jiddis, norvég, német stb. Ezzel kapcsolatban írtunk is a külföldi stúdiónak, hogy magyarul ez nem működőképes. Ha magyar nyelvre próbáljuk átültetni a norvég akcentust, az röhejes lesz, hiszen ilyen gyakorlatilag nincsen. Nem beszélve arról, hogy a filmben a német katonák egymással német helyett angolul beszéltek – német akcentussal. Szerintem már eleve a koncepció elhibázott volt. Szóval heteken keresztül próbáltunk engedélyt szerezni az akcentus elhagyására, de nem sikerült. A Marvel filmeknél nagyon sok elvárás érkezik a külföldi stúdió részéről. Rengeteg jelenethez kapunk angol nyelvű felvételi instrukciót. A változtatásokat pedig nem engedélyezik, ami néha nagyon fura dolgokat eredményez.

Nem Marvel, de szintén képregény adaptáció a Watchmen – Az őrzők, amelynek nagyon élveztem a szinkronizálását. A felvétel előtt elolvastam az eredeti képregényt is, és azt kell mondjam, hogy a műfajában kiemelkedő. Szinte már irodalmi értékű mű. Erős, sötét világa van, amely egyszerűen beszippantja az embert, képregényként és filmként is.

SZJ: Mikor szembesültél először azzal, hogy kétszer is meg kell gondolni már a hangválasztásokat a Marvel filmek esetében, hiszen egyre gyakrabban szerepelnek a hősök egymás filmjeiben?

TK: Ez egy kegyetlen dolog! Amikor elkezdtük, még nem sejtettem, milyen folytatások jönnek majd. Most már minden új résznél, amikor bejön egy új szereplő, hangmintát kell kiküldeni, de lassan már nincs honnan válogatni!

A Bosszúállók ehhez képest már jutalomjáték volt. Mindenki ismerte a karakterét, jó volt a sok ismerős szereplő. Talán egy jól sikerült musical előadáshoz tudnám hasonlítani, ahol a finálé után a színészek még egy dalt közösen elénekelnek.

SZJ: Az Amerika kapitány második részében szerepelni fog Robert Redford? Az ő szerepét kinek fogod adni? Őt rendszerint Szakácsi Sándor szinkronizálta, de amióta ő nincs közöttünk, szintén nehéz helyettest találni.

TK: Már volt egy Robert Redford filmem. Abban az esetben hangmintázni kellett. Rettentő sok kört futottunk a hangokkal. Ott volt egy ötletem rá, Hegedűs D. Géza. Sajnos az akkor nem jött össze. De hogy most ki lesz, az nagy kérdés lesz majd!

SZJ: A Christopher Nolan-féle Batman trilógia második két részét készítetted. Azokat szeretted?

TK: A Sötét lovag - Felemelkedés miatt például ki kellett utazni Londonba. Olyan titoktartás övezte a filmet, hogy először semmilyen formában nem küldték át nekünk. Az olasz, spanyol, német és orosz stábokkal együtt kint vetítették le nekünk. Ott a helyszínen lehetőségünk volt jegyzeteket készíteni. Valahogy így: első jelenet – repülőtér, második jelenet – repülő stb. Volt ott velünk egy zseniális, kreatív ember, akitől bármit kérdezhettünk a filmmel, a jelenetekkel kapcsolatban. Az itthoni felvételekhez pedig egy olyan kópiát küldtek, amelyen végig teljesen fekete volt a kép, és, amikor megszólalt egy színész – de kizárólag, ha a kamerával szemben állt –, a száját egy lyukon keresztül láttuk. Minden más ki volt takarva, még a szemek is, pedig a színészek főként a szem, a tekintet alapján szinkronizálnak. A Sötét lovag – Felemelkedés elején lévő jelenetnél például külön el kellett magyarázni mindenkinek, hogy egy repülőn küzdenek a szereplők, hogy tudják, miért is ordítanak. Mintha egy rádiójátékot vettünk volna fel. Volt már néhány hasonló produkció, de ebben az esetben a titkolózás azért elég extrémre sikeredett.

Ami még nagyon nehéz volt, az Bane figurája. Először megkaptuk a szereplő hangját eltorzított formában. Aztán kaptunk egy nyers változatot, amin az eredeti, alaphang hallható, ahogyan Tom Hardy felmondta – fahangon, szinte minden színészi játék nélkül. Ekkor kellett magyar hangot találni: mondtuk, hogy rendben, de melyik változatra? Most akkor az eredeti változatot készítsük el és kint eltorzítják vagy a végleges változatot reprodukáljuk? Ehhez még hozzájött az, hogy az amerikai és a brit kapcsolattartók teljesen ellentétesen instrukciókat küldtek.

SZJ: Bane karaktere szerintem jól sikerült, de a Sötét lovagban szereplő Joker magyar változata messze elmaradt az ikonikus eredetitől. Persze, itt rögtön meg is védeném a stábot, hiszen Heath Ledger hozzávetőleg 2 milliárd forintért és nagyjából 1 éven keresztül dolgozta ki a karaktert, míg nektek volt rá 1-2 nap.

TK: A Joker hangját adó Stohl András szerintem csodálatos tehetség. Viszont pont emiatt elég nehezen kezelhető. András nagyon szeret rögtön felvételre dolgozni, amit – főleg mozik esetében – nem szoktam neki engedni. Nagyon profin levesz minden gesztust az eredeti játékból és vérprofin szinkronizál, ez tény. Én mégsem vagyok híve a próba nélküli felvételnek. Egy jó film esetében értékes részletek veszhetnek el így. Ebből adódik kettőnk közt néha némi feszültség. Ennél a filmnél András tudta, hogy Heath Ledger elhunyt, tisztában volt a felelősséggel, és emiatt borzasztó alázatosan dolgozott. Abszolút megadta a tiszteletet a munkának és a filmnek. Minden jelenetet külön, többször is megnéztünk. Minden jelenetet többször is felvettünk. Egy DVD film esetében 2 napra vagyunk beszorítva. Tehát nincs mindig annyi időnk, amennyit szeretnénk. A végeredményt – DVD-k esetében szokatlan módon – még a forgalmazó is ellenőrizte, onnan is érkezett javítási kérés a Joker karakter miatt, úgyhogy még tovább cizelláltuk a dolgot. Nem gondolom, hogy ez egy 100%-os munka lett, de, amit lehetett ennyi idő alatt, azt kihoztuk belőle.

SZJ: Pályád során már több James Bond film szinkronját is rendezted. Ha már Stohl András szóba került, akkor megkérdezem: mi a véleményed a legújabb James Bondról?

TK: Kosztola Tibor osztotta Daniel Craigre először Stohl Andrást. Ha én választhattam volna, akkor biztos más kapja a szerepet. Craig egy fáradt, érdes és elcigizett hangú figura, szerintem abszolút nem András karaktere, akinek kisfiúsabb a hangja, magasabb. Szerintem Epres Attila hangjához sokkal közelebb áll ez a karakter. Ebben a pillanatban ő lenne az első választásom. De a Casino Royale-ban már másképp döntöttek, úgyhogy én készen kaptam a helyzetet. Természetesen a szerepet átosztani nem akartam, nem is lehetett volna. Stohl András jó színész, tehát megoldja a feladatot, de ha megfigyeled, a hangját mindig próbálja mélyíteni – nem a természetes hangmagasságán beszél. Ezzel együtt nem lesz rossz a végeredmény, de én másképp döntöttem volna anno.

SZJ: Aktuálisan milyen filmekkel foglalkozol?

TK: Most készítem az Exek és szeretők című filmet, ami James Gandolfini utolsó előtti munkája. Ezután pedig jön majd a Vérmesék című fekete komédia, Robert De Niróval, Tommy Lee Jonesszal és Michele Pfeiferrel a főszerepben. Szeptember 23-án pedig a Thor 2. - Sötét világ felvételét kezdjük el.

SZJ: 2013-ban, egy szinkronrendező szemével milyennek látszik a szinkronszakma helyzete?

TK: Én nem látom olyan sötéten a helyzetet, mint néhányan. Természetesen sokkal kevesebb pénz van mindenre, mint korábban. Viszont én nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen a MAFILM Audióból kikerülő szinkronok igényesek. Egy olyan alkotóközösségben vehetek részt, ahol olyan kollégák vesznek részt a munkában, mint Nikodém Zsigmond, Báthory Orsolya, akikről azt gondolom, hogy kreatív, ügyes szakemberek. Olyan hangmérnökökkel dolgozhatunk, akik nem „potméter-tologatók”, hanem valódi, filmes hangmérnökök. Fék György, Márkus Tamás, Kardos Péter, Illés Gergely, Tóth Péter Ákos. Ők mind olyan kollégák, akik – amikor a magyar filmgyártás még létezett és virágzott – a magyar filmek készítésében vettek részt. Nagyon műveltek, rettenetesen sokat tudnak a szakmáról, és emiatt nagyon jó velük együtt dolgozni. Csapatként dolgozunk, hiszen ők is ötletelnek – együtt alkotunk. A kisebb stúdiókban ezt nemigen éreztem.

Pénzügyileg viszont tényleg borzasztó állapotok uralkodnak. Sajnos vannak olyan mozifilmek, amelyeket már nem egy vagy két hétig veszünk, hanem csak három napig. Ezekben az esetekben előfordul, hogy együtt kell vennünk a színészeket, mert kisebb a költségvetés – viszont az elvárás felénk ugyanaz. Hiszen, ha beülsz a moziba, te nem tudhatod, hogy „ez egy együttvevős mozi, amit három nap alatt vett fel Tabák Kata, akinek még a közepes magyar szöveget is teljesen át kellett írnia”. Ezt a végterméken a néző nem érezheti. Ha nekem három nap alatt, kevesebb pénzből, rosszabb szöveggel kell dolgoznom, akkor is olyan munkát kell kiadnom, amire a néző azt mondja, hogy „na, igen, ez egy jó mozis szinkron”. A stábra ez természetesen sokkal nehezebb feladatot ró.

Egy másik gond a felhígulás. Nagyon sok olyan ember is bekerült a szakmába, akit nem lehet színésznek nevezni. Ez nem sznobizmus a részemről: van olyan szinkronszínész, aki csak szinkronizál és mégis jó, mert tehetséges. Hogy két példát is mondjak: Zsigmond Tamara, Bogdányi Titanilla. Ami pedig a TV-s szinkron szintjén zajlik, az egyszerűen elképesztő. A gyerekeimnek nem engedem például a Disney Channelt nézni, legfeljebb úgy, ha átkapcsolják a hangot angolra. Egyszerűen elviselhetetlen az ott futó sorozatok magyar szövege. Mintha a fordítók elfelejtettek volna magyarul. Vagy lehet, hogy sose tudtak?

Azt gondolom, hogy mindezek ellenére vannak jó szinkronmunkák. Olyan ez, mint bármely más szakma, vannak, akik igényesen művelik és akadnak kontárok is. Én például még sose találkoztam személyesen Aprics Lászlóval, de az ő munkáit mindig kiemelkedőnek tartottam.

SZJ: Van egy igazán minőségi munkát végző, idősebb generáció a szinkronszakmában. Lesz utánpótlás?

TK: Biztosan lesz. Szívesen foglalkoznék olyan egyetemistákkal, akik a szakmánk iránt érdeklődnek. Ezzel annyi baj van csak, hogy sajnos nincsen elég hely a szakmában. Viszont nagyon jó fiatalokkal dolgozni, mert mindig olyan szempontokat hoznak be, amelyeket mi már esetleg elfelejtünk, vagy eszünkbe sem jut. 

Amikor a a Színművészetire jártam, egy olyan osztályba kerültem, ahol hatan voltunk. Akkor én 28 éves voltam, az egyik osztálytársam pedig 18. Nagyon sokszor kerültünk össze közös munkára. Fantasztikus volt, hogy egy-egy adott feladatban olyan dolgokat látott meg, amelyek nekem eszembe sem jutottak volna, hiszen teljesen máshonnan jöttünk. Sajnos azonban nagyon kevés arra a lehetőség és az idő, hogy utánpótlást képezzünk.

SZJ: A pozitív végszó végett: milyen vidám jelenetekre, bakikra emlékszel a közelmúltból?

TK: Pont Hollósi Frigyes jutott eszembe most, aki mindig a kutyájával jött szinkronizálni. A kutya – Bélának hívták – iszonyatosan nagyokat szellentett, ezért Frici kint hagyta nálunk a hangmérnöki szobában, hogy ezeket ne vegyük fel. Pont az Ausztrália című filmet készítettük. Bélát kikötötte egy óriási, nehéz, öntöttvas ruhafogashoz. Egyszer csak nagy csörömpölés, égszakadás-földindulás. Frici becsukta a stúdió ajtaját, a kutya pedig megindult utána, de úgy, hogy vitte magával a komplett ruhafogast. (nevet)

SZJ: Köszönöm szépen az interjút!