Mivel Angliában élek, ha épp nincsen semmi más szinkronos esemény, aktuális heti premierek alapján választom ki, hogy mikor látogassak haza. Eredetileg a Mulán volt tervben, mint megnézendő film, de aztán átgondoltam. Láttam az ,,újrahasznosított” Szépség és a szörnyeteget, a Dumbót, és az Oroszlánkirályt, de egyiktől sem ájultam el igazán, ezért úgy döntöttem, taktikát váltok és nem élőszereplős Disney mesét nézek, hanem igazi filmet – már amennyiben egy számítógép által generált kutya igazi lehet. Mielőtt azonban beültem a moziba, szokásomhoz híven utánanéztem, hogy mire is kell számítani.
A történet alapjául Jack London egyik legsikeresebb, 1903-as regénye szolgál, amit ,,A vadon szava” címen ismerhetünk. A főhős Buck, egy bernáthegyi-juhászkutya keverék, akinek kellemes élete van a helyi bíró birtokán ám elrabolják, s megtapasztalja az emberi kegyetlenséget. Végül egy jó ember a szárnyai alá veszi, és betanítja szánhúzó kutyának, így ő is a postahordó kutyacsapat tagja lehet. A kemény szánhúzó munkát megnehezíti, hogy Buck konfliktusba kerül a vezérkutyával, és harccal döntik el, hogy ki a következő főnök. Sajnos ez a kaland sem tart sokáig, mert tulajdonosuk arra kényszerül, hogy eladja őket. Az ebek egy tapasztalatlan aranyásóhoz kerülnek, aki simán átmenne velük a veszélyes befagyott jégen, csakhogy itt kerül a képbe Harrison Ford, aki megmenti Buckot.
Ettől fogva jó barátok lesznek, együtt mennek kalandozni, s John Thornton elmeséli Bucknak, hogyan jutott oda ahol van, miért menekült alkoholizmusba, s miért lenne jó, ha elmennének világot látni, s megtalálnák, kik is ők valójában.
A filmet Chris Sanders rendezte, akinek ez az első élőszereplős filmje. Eddig társrendezőként hallhattunk róla az Így neveld a sárkányod és a Lilo és Stich kapcsán, de a 90-es évek kedvelt rajzfilmjeinek (Az oroszlánkirálynak, Aladdinnak és A szépség és a szörnyetegnek) ő írta a forgatókönyvét, melyekért háromszor is Oscar-díjra jelölték.
A fő(ember)szerepet Harrison Ford játssza, aki ugyan csak a film második felében jelenik meg, onnantól mégis közösen viszik a történetet Buckkal. Ford bizonyára örült a szerepnek, hiszen a sztori szinte végig a hegyekben játszódik, s a természet nagyon közel áll a szívéhez - még díjat is kapott környezetvédelmi munkájáért. E tevékenységét honorálandó 1993-ban egy pókfajtát neveztek el róla (Calponia harrisonfordi), majd rá kilenc évre egy hangyafaj lett Pheidole harrisonfordi.
Akárcsak John, Harrison Ford is szeret az ismeretlenbe menni, így ment végig a brit kanálisokon, és fedezte fel a világ számos pontját. Harrison Ford eképpen hasonlította össze saját magát szerepével a Telegraphnak: ,,Akárcsak John Thorntont, engem is mindig érdekeltek az olyan helyek, ahol még soha nem jártam, és engem is a természet ereje és fenségessége vezet”.
Harrison Ford egyébként a való életben is egyfajta hős, ugyanis nem egy alkalommal mentett meg embereket. Egyszer egy eltűnt kisfiúra bukkant, míg egy másik esetben két biciklist látott meg a hegytetőn szenvedve, és arra is volt példa, hogy egy nőt húzott ki a folyóból.
Akárcsak Thornton, Harrison Ford is jól kijön a kutyákkal, neki magának van három is. Ford ezt mesélte erről a Telegraphnak: ,,John találkozik Buckkal, és társakká válnak az úton. Együtt néznek szembe a veszélyekkel és a kalandokkal. Megható volt számomra az ő közös utazásuk és a barátság a két karakter között”.
A film érdekes és megható volt, csodás tájakon játszódik, és a színészek is elsőosztályúan kísérik Buck kalandjait. Amit nem tudtam eldönteni – és tán a készítők sem – hogy Buck mennyire legyen felruházva emberi tulajdonságokkal. A film több jelentében is rossz szemmel nézi, amikor Thornton alkoholhoz nyúl, sőt, el is veszi tőle. Míg a többi kutya és farkas ,,megmarad szerepénél” és vad, addig Buck sokszor annyira emberi, hogy bizonyos tekintetben a 101 kiskutya 1996-os filmes verzióját juttatta eszembe. Akárcsak ott, ebben a filmben is felfedezhető az a mesés szál, amikor a kutya nemcsak érti, amit az ember mond, hanem tudja, hogy az ember mikor hoz jó és rossz döntéseket. Ez volt az egyetlen kérdőjel számomra, hogy mennyire mehetnek el ilyenkor az alkotók a kutya személyiségének tekintetében.
John Thornton – Harrison Ford – Csernák János
A filmet látva, s összevetve az angol nyelvű trailerével egy radikális különbséget fedeztem fel az amerikai színész és az őt magyarul megszólaltató Csernák János között. Harrison Ford hangja eléggé nagyapós. Tekintve, hogy tavaly nyáron ünnepelte a 77. születésnapját ez teljesen természetes, de egyáltalán nem bánom, hogy a magyar szinkron által megkapja ugyanazt a sármot, s azt a hős-alakot, akit mindig is szerettünk látni Harrison Fordban. Eredetiben nekem nagypapásnak tűnik, viszont magyarul csak megőszült, de épp azzal az elánnal veti bele magát a kalandokba, mint ,,Indiana Jones korában”.
E sármos hang tulajdonosa, Csernák János mesélt a film szinkronmunkáiról.
Szinkronjunkie: Bizonyára a szinkronmunka alatt nem látta a teljes alkotást, s nem is tudott rá nézőként tekinteni, mégis, milyen első benyomásai vannak a filmről?
Csernák János: Nekem nagyon tetszett, amit eddig láttam, a CGI kutyussal együtt is. Egyik kedvenc történetem Jack London regénye, nagyon szerettem a hangulatát, s a filmet is ehhez képest néztem. Minden olyan dolgot pártolok, ami a maga szépségében mutatja meg a természetet, ami ez esetben a vadon, a Yukon környéke volt.
SzJ: Mit gondol, bizonyos tekintetben elvesz a film értékéből, hogy Buck számítógépes technikával jött létre?
CsJ: Az ember színészként akár színház, akár film esetében belemegy ebbe a csodálatos illúzióba, és ilyenkor el lehet és el is kell fogadni azt, hogy valami így készül. Ez egy közös játék, s nekem kutya kötelességem, hogy az alkotók elképzelése alapján menjek a film után.
SzJ: Mit lát, színészileg mennyit változott az évek során Harrison Ford?
CsJ: Úgy gondolom, hogy ahogy belecsöppent a civil életből a Star Wars-ba, kellett legyen affinitása a színészethez. Ugyan ez a pálya egy bizonyos szintig megtanulható, de vannak olyan magasságok, ameddig csak egész kevesen jutnak el. Ford esetében úgy gondolom, egy nagyon jó helyzet és szerencsés tehetség ami találkozott az ő személyében. Csodálatos dolog az, ha egy asztalos eljut odáig, hogy az A-kategóriás színészek közt is az egyik legjobban fizetett sztár legyen. Amit a Vadon hívó szavában megcsillogtat nem egyszerű hős szerep, mert színészileg is oda kellett tennie ahhoz egy-két dolgot, hogy élvezhető legyen az eredmény.
SzJ: Harrison Ford nemrég azt nyilatkozta, hogy filmjei közönségét inkább vásárlónak, kuncsaftnak tartja. Mit gondol erről?
CsJ: Azt tudom elmondani, én minek tekintem a nézőket. Én játszópartnernek tekintem az ,,ezerfejű Cézárt”. Soha nem féltem a közönségtől, mindig szerettem őket, s úgy vettem észre, hogy ez egy idő után kölcsönös, mert ha a színész nem nézi le a közönségét, a közönség is különös szeretettel fordul felé. Van, aki ezt a szakmát pénzkeresési lehetőségnek tekinti, de ez nálam nem így működik, mert már csak becsületből sem nézi le az ember a hallgatóságát. Tiszteletreméltó sokfejű, sokérzésű Cézárnak tekintem őket, akik este beülnek a színházba, és hozzák magukkal a fáradtságaikat, örömeiket, bánataikat, és két és fél órára módjuk van mindenről elfeledkezni. Nekünk ez a dolgunk, hogy pár órára elfeledjék az emberek a problémáikat, és megtisztelőnek tartom, hogy ez a feladatom.
SzJ: Bátran kijelenthetjük, hogy kevés kivételtől eltekintve Ön Harrison Ford állandó magyar hangja. Érte valaha előny vagy hátrány emiatt?
CsJ: Ez egy kétélű dolog. Egyfelől kaptam reklámfelkéréseket is, amik közül nem mindre bólintottam rá, mert némelyik túl direkt volt, de ha úgy adódott, Star Wars kapcsán szívesen vállaltam ilyen feladatot. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy sok szerepet nem kaptam, és nem is kapok meg emiatt. Azt mondják, túlságosan befutott a hangom, mindenki Forddal azonosítja. Nem panaszként mondom, ilyenkor Vas István sorai jutnak eszembe: ,,és aminek nem én kellek, az énnekem se kell, mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom. Elveszi úgyis! - Vegye el. Ha van ilyen hatalom”.
SzJ: Azért olyan hatalom remélem nincs, hogy az Indiana Jones ötödik részében nem Ön lesz Harrison Ford hangja!
CsJ: Én is remélem! Nagyon örülök, hogy Fordot én csinálhatom, és rettentően várom az Indiana Jones befejező részét. Bízom benne, hogy nagyon jó lesz, hiszen van előzménytörténet, amire tudnak csatlakozni. Nyilván nem arról fog szólni, hogy Ford hogyan ugrik át egyik vonatról a szembejövő másikra, de remélhetőleg lesz benne nagyon sok humor és kaland. Ha nem hagyják ki a humort, nem fognak megbukni és nagyon klassz mozi tud születni, és ezzel nem csak Harrison Ford, hanem én is befejezettnek tekinthetem az Indiana Jones sorozatot.
SzJ: Még egy kérdést engedjen meg – csupán a téma miatt. Több állatos képet is láttam a honlapján. Önnek is van kutyája?
CsJ: Nagyon szeretem az állatokat, a kutyákat is. Épp a film szinkronmunkálatai alatt fogadtam örökbe egy - Buckkal ellentétben - kistestű keverékkutyát, pumi és mudi vér kavarog a kis szívében. Nagyon tud szeretni, és rendkívül boldog volt, amikor magunkhoz vettük.
Perrault – Omar Sy – Debreczeny Csaba
Debreczeny Csabát az utóbbi pár évben fedezték fel maguknak a szinkronrendezők, s nagyon jól tették. Ugyan számtalan helyen hallottam a hangját, mégis egy egészen új színt mutatott meg, amivel eleddig nem találkoztam. Már-már én is motiváltnak éreztem magam attól, ahogy a kutyákat biztatta arra, hogy legyenek minél erősebbek, s fussanak minél gyorsabban.
Francois – Cara Gee – Szilágyi Csenge
Szilágyi Csenge is üde színfoltja az újonnan felfedezett magyar hangoknak. Teljes lazasággal hozza az undok Francoist, és vált át a megértő, kedves nőbe, aki belátja, ha hibázik. Ugyan mást is el tudtam volna képzelni Francois hangjának, Szilágyi Csenge sem maradt alul az elvárásaimtól.
További magyar hangok, és a magyar változat munkatársai:
Simon Kornél, Nemes Takách Kata, Csuha Lajos, Szabó Máté, Mórocz Adrienn.
Magyar szöveg: Gáspár Bence
Hangmérnök: Jacsó Bence
Rendezőasszisztens és vágó: Simkóné Varga Erzsébet
Gyártásvezető: Kincses Tamás
Szinkronrendező: Tabák Kata
