Sokszor és sokat írtunk már évfordulóik kapcsán korábbi filmek magyar szinkronjáról, ahol minduntalan említésre kerültek a kor nagy színészei. Közülük azonban már sokan nincsenek velünk, így ennek apropóján új, havonta megjelenő portrésorozatot indítunk, melyben külön-külön foglalkozunk majd velük és munkásságukkal. Íme, fogadjátok szeretettel az első részt.
“Soha nem felejtem el, hogy az ő szeme izzott, a tekintete tele volt érzéssel, szinkronitásban volt önmagával, a belső lénye és a külső megjelenése. Ez egy színésznél nagyon nagy áldás, hogy ami belül van, az kívülre úgy világlik mindenkinek, hogy összepasszol. “ - mondta róla Csőre Gábor. Selmeczi Roland a napokban lenne 50 éves, vele indítjuk el sorozatunkat, hiszen az egyik legszeretettebb szinkronhang, színházi és filmszínész volt ő.
Otthon nem lehetett ezt különösebben észrevenni, ahogy Dorottya lánya mesélte “nagyjából annyit hozott haza a munkájából, mint amennyit például egy könyvelő, nem ekörül forgott az élet.” Persze volt, amikor “(...) itthon délután szöveget tanult, akkor bezárkózott, és nem nagyon lehetett zavarni. Fel-alá járkált, mondta a szöveget, és akkor furcsa volt, hogy miért beszél magában egyedül a szobában.”
Nem volt azonban mindig magától értetődő, hogy színész lesz belőle, a középiskola legvégén alakult csak úgy, hogy a Színművészeti Főiskolára (ma már Színház - és Filmművészeti Egyetem) jelentkezzen. “Egészen negyedik végéig fel sem merült a főiskola. Pedig elképesztően jól parodizált bárkit, könnyesre röhögte rajta magát az osztály, utánzott régi színészeket, politikusokat, és emellett gyönyörűen szavalt. Aztán jött egy katt. Egészen pontosan ültünk a Népfürdő utcai lakásuk konyhájában (...) a jelentkezési lapokkal, és mondtam, hogy nem biztos nekem ez a rendezői pálya (...), ő pedig beírta az ELTE bölcsészkar régészetet, aztán kicseréltük a felvételi lapunkat. Ő elmegy, kipróbálja a Színművészetit, majd beírja az ELTE-t második helyre. Így ment el Szirtes Tamás osztályába, gyakorlatilag elsőre felvették, és két perc alatt az Angyalbőrben c. sorozat forgatásán találta magát. Utána elképesztő sodrással bevette a szakma, és így jött a szinkron is.” - mondta róla gyerekeinek édesanyja, Melinda. Osztálytársai közül nemcsak ő lett rendkívül foglalkoztatott a szinkron szakmában, hanem Kálid Artúr, Rajkai Zoltán, Király Attila és Takátsy Péter is.
A világot jelentő deszkák
1993-ban tehát kikerült a Színművészetiről, és a Vígszínház színésze lett, ahol például A padlás Detektívjeként, a Vízkereszt vagy amit akartok Orsinojaként és A Karamazov testvérek Vrublevszkijeként is láthatta őt a közönség. Egy 1998-as Képes Európa interjúban így mesélt a Vígről: „Még főiskolásként kerültem a színházhoz, ahol nagyszerű kollégák és tanárok segítettek és segítik mind a mai napig a színpadi munkámat. És ha már a kezdetekről volt szó, akkor feltétlenül meg kell említenem Rudolf Péter nevét, akitől az első nagy szerepemet kaptam. Erre azért is emlékszem szívesen, mert a főiskoláról azzal engedtek el, hogy – az alkatomnál fogva – az elkövetkezendő négy-öt évben szépfiúszerepeket fogok játszani, és csak azután remélhetek főszerepeket. Ehhez képest az első adandó alkalommal rám bíztak egy főszerepet Méhes László partnereként.”
Rolandot a tévéképernyőn olyan alkotásokban láttuk, mint a már említett Angyalbőrben, az Üvegtigris 1-2, és a Kútfejek, melyben Kaszás Attilával szerepelt, és amiről azt mondta: „Azt gondoltam, hogy én vagyok a világ legmázlistább embere, hogy benne lehetek ebben a filmben (...) nagyon profinak tűnt már az iromány eleve, és érezhető volt a lehetősége annak, hogy ebből egy jó, szórakoztató közönségfilm lesz.” A mikrofon mögött
A filmnéző közönség azonban főleg a hangját ismerte, hiszen közel nyolcszáz filmben hallhattuk őt, az egyik legfoglalkoztatottabb szinkronhang volt.
Brad Pittnek először az 1990-es Túl fiatal a halálhoz? c. filmben kölcsönözte a hangját, de egyértelműen az Interjú a vámpírral kapcsán jut eszünkbe először ez a páros, amit Árvay Zsuzsa szinkronrendezőnek köszönhetünk. A következő Pitt-filmje a Hetedik volt, majd a Hét év Tibetben, Az ördög maga, a Harcosok klubja, a sort pedig még folytathatnánk, hiszen összesen 16-szor dolgoztak „együtt”. Másik neves hollywoodi „párja” volt Antonio Banderas, akivel a ’95-ös Bérgyilkosokban hozta össze Dezsőffy Rajz Katalin, később a Desperadoban, a Zorro álarcában, a 13. harcosban, és a Kémkölykökben is őt hallhattuk a spanyol színész magyar hangjaként. A fiatalabb generációnak pedig ő volt a Shrek Csizmás Kandúrja.
A Sliders főszerepét játszó Jerry O’Connell is az ő hangján szólalt meg mind az öt évadban, és ha már sorozatoknál tartunk, Roland volt például Mike Delfino (James Denton) magyar hangja a Született feleségekben, Dr. James Wilsoné (Robert Sean Leonard) a Dr. House első három évadában, Jack Baueré (Kiefer Sutherland) a 24 című sorozat szintén első három évadában, és A szökés első néhány évadában Lincolnnak (Dominic Purcell). Nem hagyhatjuk ki a Gyűrűk Ura trilógiát sem, ahol Aragornt (Viggo Mortensent) szinkronizálta. Igazából annyi emlékezetes szinkronmunkája van, és olyan sok nagy színész szólalt meg az ő hangján magyarul, hogy képtelenség felsorolni, így innentől nem is próbálkozom tovább. Ezt mondta ő a szinkronról: „Aprics Lászlónak köszönhetem a legtöbbet, hiszen ő indította el a szinkronkarrieremet. De talán soha nem juthattam volna idáig, ha nem kerülök egy fantasztikus beszédtanár, Ságody Gabriella kezei közé, aki megtanított arra, hogy a hang adottság, amivel bánni is tudni kell.”
Sajnos fájdalmasan korán hagyta itt családját, barátait és az őt szerető közönséget, halála után a soproni színház előcsarnokában emlékhelyet alakítottak ki. Kiss Antal így búcsúzott tőle a Magyar Nemzetben:
"Már megint oda egy esély. Oda egy emberélet. Pontosabban te már odaát. Mi meg itt, mosoly, nevetés nélkül, esély nélkül, egy könnyebb, elviselhetőbb életre kárhoztatva. Ugyanis ahol Selmeczi Roli felbukkant, ott a lét elviselhetően könnyű volt, ott még a karthauzi szerzetesnek is potyogtak a könnyei, komoly politikusok kapaszkodtak az asztal szélébe, nehogy a hahotától leforduljanak. És ez volt benne a komoly, a nagyon komoly, a mélység a felszín alatt, visszaadta nekünk, amit elveszettnek hittünk: az életkedvet.(…)".
"A korkülönbség és a meglévő bizalom miatt engem mindig apának szólított, így én a színházi fiamat veszítettem el – fogalmazott Szilágyi Tibor Kossuth-díjas színművész, aki négy évig volt a soproni Petőfi Színház igazgatója. – Amikor annak idején megalakítottam az új soproni társulatot, Selmeczi Rolandra az elsők között számítottam. (...) Reméltük, pályája igen magasra ível. Művészetének elismeréséül Sopronban megkapta a Sopronyi-Thurner Mihály színházi nagydíjat, a Kabos Gyula-díjat, s a közönségszavazatok alapján aranygyűrűben is részesült. Nemrég a Budapesti Kamaraszínházban volt egy bemutatója, Shakespeare Szeget szeggel című művében játszott. Megnéztem színházi fiamat, s újfent megállapítottam, nagyszerű színészegyéniség. Nagyon fog hiányozni, s tudom, nemcsak nekem és színésztársaimnak, hanem a közönségnek is…".
(Fotók: Theater Online - Ilovszky Béla, Origo, Sorozatjunkie)
