A Hobbit című film szinkronizálása kapcsán azt mesélték róla, hogy neki van kis hazánkban a legszebb elf kiejtése. Penélope Cruz, Kate Beckinsale, Maggie Gyllenhaal, Emily Blunt, Anne Hathaway - szexis nők, harcias amazonok, kiváló nyomozók, érzelmes asszonyok, latinos temperamentum. Ők mind egy személyben Németh Borbála.  Szerencsések vagyunk, hogy ennyiszer és ilyen sok színben hallhatjuk a hangját! A már bevállt környezetben, a budai Déryné étteremben beszélgettünk horrorról, Tv2-ről és a számtalan kiváló szinkronról.

SZINKRONJUNKIE: Hogy indult a pályád? Miért lettél színésznő?

Nagy-Németh Borbála: Irodalommániás voltam. (nevet) A reál tárgyak nem is érdekeltek igazán, ezért Anyukám a Vörösmarty Gimnázium Dráma tagozatára íratott be. Előtte csak annyit tudtam, hogy ez emelt szintű irodalmat jelent, pedig a tagozathoz hozzá tartozott, hogy darabokat próbáltunk és adtunk elő. Itt kezdődött az az őrület, hogy színésznő leszek. Tulajdonképpen az osztályból mindannyian színészek szerettünk volna lenni. Hozzáteszem, Édesanyám az Operettszínházban 15 évig volt dramaturg, de ez addig a pillanatig nem befolyásolt. 

A gimnázium után egyenes út vezetett a Színművészetire. Mellette jártam énekelni is, mert az én drága osztályfőnöknőm, Büti Lajosné, énektanár volt, és szüksége volt még valakire a kórusában. Engem tudott befűzni. Aztán Toldy Marika néni tanított énekelni. Egyszerre felvételiztem a prózai és a musical szakra. Mindkettőre felvettek, és én a prózát választottam.

SZJ: A szinkron világával mikor kerültél kapcsolatba?

NNB: Legelőször Kosztola Tibor hívott szinkronizálni. Színházban látott és utána keresett meg, hogy szeretne velem dolgozni. Talán egy vagy két alkalommal tömegeztem. Olyan mázlista voltam, hogy rögtön az egy-két mondatos szerepeket kaptam meg.  Juhász Anna és Aprics László is hívott, akik egyre komolyabb feladatokkal terheltek. Ez pár hónap után már 20-30 tekercs volt, ami számomra sokat jelentett. Gyakorlatilag ők tanítottak meg szinkronizálni.

Annak idején nagyon komoly energiákat fektettem abba, hogy a színház mellett szinkronizálni is legyen lehetőségem. Ez úgy nézett ki, hogy reggel 8-tól este 11-ig megállás nélkül dolgoztam – éveken keresztül. Sok melót kell beletenni abba, hogy a stúdiók megismerjenek, és kézről kézre adjanak.  Számomra már az elejétől kezdve nagyon fontos volt a szinkron, úgyhogy sosem engedtem háttérbe szorulni.

SZJ: Emlékszel az első szerepedre?

NNB: Ha arra nem is, de azt tudom, hogy mi lett volna… Kosztola Tibor egy főszerepre hívott ki, úgy, hogy akkor még semmit nem tudtam a szinkronizálásról. Molnár Piroskával a Dolores Claiborne című filmben szinkronizáltunk volna. De jeleztem, hogy én még egyáltalán nem tudok szinkronizálni. Úgyhogy végül Major Melindával vették fel.

Utána viszont egyre könnyebben ment és rögtön megszerettem. De a régi szerepeket visszahallgatva biztosan más lennék, mint most. Bátortalanabb voltam.

Egy másik korai történet, amikor a Vészhelyzetre hívtak be a Mafilmhez. Mondtam magamban, hogy: „Úristen! Anyukámnak lesz mit mondanom, bekerülök a Vészhelyzetbe!” (nevet) Aztán a büfében vártam vagy három órát. Szépen kivártam a soromat, már este fél 8 volt. Behívnak, Tomasevics Zorka (a Vészhelyzet című sorozat szinkronrendezője – a szerk.) mondja nekem, hogy 15-ös tekercs. Látom a papíron, hogy a figurám neve „Jenna”. Aztán megjelent a képernyőn és kiderült, hogy férfi. Egy férfi ápoló volt, James Jenna néven... (nevet) Így jártam a Vészhelyzettel.

SZJ: A már szinkronizált színésznők közül ki a kedvenced?

NNB: Csakis Penélope Cruz. Őt szeretem a legjobban, és ő az egyetlen, akinél érdekel, ha nem én adom a hangját. Kéri Kitty szokta még szinkronizálni, aki nagyon jó, úgyhogy ilyenkor sem halok bele, de kedvelem annyira, hogy ragaszkodjam hozzá. Még Cobie Smulders sem zavar, ha nem én vagyok. Előfordul, hogy egy-egy rendező nem néz eléggé utána vagy egyszerűen csak a rohamtempó miatt végül mást hívnak. Ezek annyira nem bántanak, csak Penélope-nál. Őt nem adom másnak! (nevet) Az egyik legérzékenyebb és legjobb színésznőnek tartom. Tud tűzről pattant, temperamentumos is lenni, de közben a szemei is nagyon beszédesek, szinte látod azt, amire éppen gondol. Szerintem fantasztikus.

Az első film, amiben találkoztunk, a „Nyisd ki a szemed!” volt. Ebben a filmben és a „Tulipános Fanfan-ban” is már nagyon odavoltam érte.

SZJ: Gotica?

NNB: Magát a horrort, mint műfajt nem szeretem, de a Gothica-jellegű filmeket nagyon kedvelem.  Az ázsiai horrorok nagyon jók. Nem csupán az a lényeg, hogy megijesszék a nézőt, hanem elgondolkodtatóak is egyben. Ugyan nem horror, de az Oldboy című film az egyik kedvencem. Fantasztikus, mély története van, váratlan csavarokkal. Lelkileg is sokat ad – bemutatja, hogy hova tudsz eljutni. Ha felveszed a bűnt, akkor vajon biztosan bűnössé válsz? Érdekes kérdéseket feszeget.

A Gothicában szerettem az őrült figurát, akit Penélope alakított. Izgalmas, ha egy kiváló színésznő nem éppen normális. Nem az a tipikus „szép hangom előveszem és kész” típusú feladat volt. Ezért szeretem azt is, ha idősebb karakterekhez hívnak. Egy 50-60 éves nőt is boldogan szinkronizálok. Inkább, mint egy 20 évest.

SZJ: Érdekes, inkább az utóbbi a tendencia.

NNB: Nagyon meghatnak vele! (nevet) Bemegyek a stúdióba, felnézek a monitorra és látok egy lányt… 22… 23… Aranyos a rendező, csókolom a kezét! Nagyon kedvesek! (nevet) Persze, ez azért színésznőtől is függ. Szerencsére nagyon sok jó színésznőt szinkronizáltam, úgyhogy nem is tudnék neveket mondani.

SZJ: Mi a véleményed arról, ahogy a szinkronban az akcentusokat kezelik?

NNB: Nagyon nehéz ezzel kezdeni valamit. Rendszerint kikerüljük. „Egy… kis… dolog… akkor… hogy… így… beszélsz…” (akcentussal mondja) – ettől olyan erőltetett lesz a magyar. Amerikában rengeteg féleképpen beszélik az angolt – például a sok bevándorló miatt – és ez ott nagyon megszokott. Nálunk vannak az aranyos kínaiak, az oroszok és tájszólás. Lehetetlenség lenne szépen megoldani.

SZJ: A jogász?

NNB: Az egy jó feladat volt, mert Nikodém Zsigmondot (A jogász című film szinkronrendezője – a szerk.) nagyon elemében éreztem. Sokat instruált és én szeretek instrukciókat kapni. Jó dolog, amikor együtt beszéljük meg a rendezővel, hogy milyen karaktert hozzunk ki valakiből. Sajnos van olyan helyzet – más rendezőknél, illetve nem mozifilmek esetében –, amikor nincs erre idő. Látják, hogy rajta vagy a szerepen, jól csinálod, akkor nem is instruálnak. Hozzám inkább az áll közel, ha egy rendező elindít az úton, átbeszéljük a szerepet és csak utána hagy „egyedül” dolgozni.

A mozifilmek esetében általánosságban nagyobb a műterem, jobbak a körülmények – például a Mafilmnél a Ranódi stúdióban. Előfordult viszont olyan szituáció is, hogy egy 3-4 négyzetméteres stúdióban, kábé 5 forintért tudtunk csodát alkotni. A „favágást” pedig senki sem szereti, de abban is van jó: az, hogy állandó, hogy mindig van vele munka. Igazából nem tudom azt mondani, hogy a mozikat jobban szeretném a sorozatoknál – a szakmámat szeretem.

SZJ: Személy szerint Penélope Cruzt Kate Beckinsale-lel tudnám ellenpontozni, aki messze nem olyan nagy formátumú színésznő. Őt milyen szinkronizálni?

NNB: Ezt nem így gondolom. Amit szerintem láthatsz rajta, az, hogy ő félelmetesen sokat foglalkozik a külsejével, nagyon hiú. Penélope olyanokkal nem foglalkozik, hogy éppen hogyan tartja a száját a kamerának, sőt – ha megfigyeled –, sok olyan szerepet bevállal, ahol borzalmasan néz ki. Beckinsale-től ilyet nem látunk. De a Cate McCall-per című filmben például kifejezetten jól játszott.

Kevésbé tehetséges színésznőket is kap néha az ember. A szinkron viszont csak akkor tud minőségjavulást hozni, ha maga a film élvezetes. Egy brazil szappanoperát például elég nehéz „feljavítani”. Azt jó hangokkal is nehéz végignézni. Olyankor sok anyagot kell egyszerre, gyorsan felvenni – ezek a sorozatok azért nem sikerülnek annyira jól. Bár van ellenpélda is: Gyarmati Gergővel készítettük a Dél Királynője című szappanoperát, amire büszke is vagyok.

Volt egy apácás sorozat, ahol a figurám – nem hülyéskedem – körülbelül 150 részen keresztül ugyan azt az egy mondatot mondta. Rendszeresen a kertben támolygott és azt mondta: „Armando!”, vagy „Jajj, Anyám!” Orosz Ancsával – aki az édesanyámat alakította – a végén már sírtunk a nevetéstől.

SZJ: Maggie Gylennhall-nak is sok filmben kölcsönözted a hangot.

NNB: Ő bámulatos! Fantasztikus nő és remek színésznő is egyben. Még egy filmben sem láttam tőle kevésbé jó alakítást. Végtelenül természetes a játéka. Nehéz például eldönteni, hogy szép-e… Egyik pillanatban egy dögös nő, a másik pillanatban pedig egy kis manó lesz. (nevet)

SZJ: Marissa Tomeit több filmben is szinkronizáltad. Aztán az Így jártam Anyátokkal c. sorozatban mégis másik karaktert kaptál. Ilyenkor ez nem furcsa?

NNB: Sokszor előfordul ilyen. Például Cobie Smulderst sem én kaptam a Bosszúállók c. filmben, igaz, az castingos volt. Ezek nem érintenek rosszul, elfogadom. Penélope Cruzon kívül nem ragaszkodom senkihez.

SZJ: Gyakran hívnak akciófilmekhez is. Például most legutóbb Emily Bluntot szinkronizáltad a Holnap határa című filmben. Inkább az ilyen, amazon típusú karakterek állnak közel hozzád vagy jobban szereted a csajosabb figurákat?

NNB: A szexis azért egyszerűbb. Szeretem, amikor lehet játszani a hangommal, amikor nem kell szépen beszélnem. Zákányi Balázstól nagyon sok ilyen gyönyörű szerepet kaptam. Nála előfordult az is, hogy az egyik héten egy huszonéves főhősnő szerepét kaptam, míg a másik héten pedig kihívott egy 50 éves őrült, bagós, piás, elmebeteg nő szerepére. Lelkileg és hangilag is nagyon megterhelő volt, hazafelé mégis ujjongtam, hogy ezt a szerepet megkaptam és szinkronizálhattam.

Juhász Anna is sokszor elkényeztet ilyen, hasonló szerepekkel. Például Eva Green a Camelotban. Na, ott aztán lehetett boszorkánykodni.  Nagyon hálás vagyok a rendezőknek az ilyen típusú, minőségi szerepekért.

SZJ: A rajzfilmek mennyire állnak hozzád közel? Legutóbb a RIO 2. című animációs rajzfilmben láthattunk.

NNB: Tabák Katával mindig élmény dolgozni. Kata is instruált, pedig a szerep csak egy papagáj. (nevet) Az eredeti változatban Anne Hathaway adta a hangját, aki a mostani, második részben szerintem nem játszott annyit a hangjával. Ez furcsának tűnt nekem.

Azt nem szeretem, amikor kiscica vagyok és nyávognom kell. A Rio két része, illetve a Szörnyek az űrlények ellen című rajzfilm azért más.

SZJ: Jónéhány sorozatban hallhatjuk a hangod. De melyik a kedvenc?

NNB: A legnagyobb szerelem az „Ezel” című török sorozat volt, de természetesen imádom az „Így jártam Anyátokkalt” is. Nem is tudtam, hogy ilyen elképesztő sikere van a sorozatnak itthon is. A nevelt fiamat kérdezgették annak idején, hogy ő tényleg ismeri-e Cobie Smulders magyar hangját? És beszél is vele? (nevet)

Rossz érzés, ha egy ilyen sorozat egyszer csak vége szakad. 8 év után az „Így jártam…” vagy most éppen a Dexter (Az interjú készítésekor a ViaSat éppen az utolsó előtti évad befejező epizódjait adta, viszont a szinkronfelvételekkel már előrébb járt a stáb. – a szerk.), amit szintén imádtam. Rossz volt és ráadásul ezek az utolsó felvételek szinte egymás után voltak.  

SZJ: Egyik személyes kedvencem a 4400 című sorozat. Arról milyen emlékeid vannak?

NNB: Az is egy remek sorozat volt. Viczián Ottóval (A sorozat másik főszereplőjének magyar hangját adó színész – a szerk.) nagyon sokat nevettünk. Sokat beszéltek egy bizonyos nyílról, amiből aztán lett is egy közös viccünk: kicseréltünk minden nyilat nyúlra – például nyúlzápor, nyúlvessző, nyúlegyenesen és hasonló hülyeségekre. (nevet)

Azért is örültem annak a sorozatnak, mert akkor 25-26 voltam és egy negyvenes nőt kellett alakítanom. Szép, izgalmas kihívás volt. Persze, egy nagyon fiatal lány is kihívás, de az olyan esetekben mindig van egy érzés bennem, hogy valamit változtatni kellene a hangomon. Kicsit vékonyítani. Pedig erre nincs szükség, de az emberben ott van egyfajta kényszer erre.

És, ha már a vicces helyzetnél tartunk: a „Dél királynője” című sorozatban is szinkronizáltam, a sorozatbeli szerelmem pedig Láng Balázs volt. A nagy szerelmemet aztán kinyírták, viszont a karakterem rendszeresen visszaemlékezett rá. Emiatt szegény Láng Balunak a XV. kerületbe kellett járkálnia egy vagy két tekercsre minden egyes héten. Aztán egy másik stúdióba összefutottunk és ő csak annyit mondott: „FELEJTS MÁR EL, KÉÉÉRLEK!” (nevet)

SZJ: Jelenleg több nyomozós sorozatod is fut…

NNB: NCIS – Los Angeles? Azt nagyon szeretem. Kedvelem azt a lányt, akit szinkronizálok. Jó ránézni, kellemes arca van. A stáb is kifejezetten jó, illetve Szabó Máté kollégámmal jókat nevetünk közben. Ezeket megnézni viszont sajnos ritkán van időm. Inkább úgy szoktam, hogy megkapok valakitől egy egész sorozatot, és egyben nézem meg. Így voltam például a Breaking Bad – Totál szívással.

SZJ: Akik már kicsit ismerősebbek a szinkron világában, azoknak ma még mindig nagyon nehéz nyomozós sorozatot nézni. Egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan sorozat van, amelyikben nem lehet előre kitalálni, hogy ki a gyilkos – hiszen egy-egy ismertebb színészt ritkán hívnak be csak egy rövid jelenet erejéig. Ilyenkor rendre kiderül, hogy nem véletlenül került képbe az a karakter…

NNB: A Sikoly első részében fordult elő, hogy a gyilkos hangját nem torzították el eléggé és hallani lehetett, hogy Markovics Tomi volt. Onnantól kezdve nem volt már annyira izgalmas. (nevet)

Ugyanakkor van olyan rendező, akihez a legnagyobb színészek is kimennek akár csak egy-egy tekercs erejéig is. Sokan inkább szerelemből csináljuk ezt a szakmát, úgyhogy ez belefér.

SZJ: Már korábban említettük a Dexter című sorozatot, ahol a karaktered egészen extrém módon káromkodik. Ez nézői füllel egyfajta felüdülés, hiszen a tévében ilyet ritkán engednek meg maguknak a csatornák. Az eredeti változat viszont egy USA-beli kábeles adóra készült, úgyhogy nem spórolnak a durvaságokkal. Egy netes komment: „Talán egy évadot néztem végig szinkronosan, de Debra mocskos szája sokkkkal élvezetesebb magyarul :D”

NNB: Az életben egyáltalán nem jön a számra káromkodás. Aztán Földi Tamás (Az Active Stúdió vezetője – a szerk.) hívott be egy Tarantino filmre, a Grindhouse – Halálbiztosra. Volt ott egy jelent, amikor három csaj – Pikali Gerda, Németh Kriszta és én – ültünk egy autóban és végig, mocskosszájúan káromkodtunk. Nagyon élveztük! Kifejezetten jól esett. Aztán jött a Dexter.

Az igazság az, hogy nem szokásom lázadozni, illetve tudom, hogy a csatornáknak is megvannak a maga szempontjai a káromkodásokkal kapcsolatban, de úgy voltam vele, hogy „elnézést, de ha még egy f*szombát kihúznak a szövegkönyvből, akkor fellázadok”. Ebben a sorozatban ezt már nem lehet tovább finomítani. A bátyám az egyik jelenetben embereket trancsíroz, az én karakteremnek meg leírják, hogy francba, meg a kutya fáját. (nevet) Úgyhogy elárulom, nagyon jól esik Debrah Morgan karakterét szinkronizálni. De sajnos nekünk már ebből sem lesz több rész.

SZJ: Az utolsó sorozatként a „Vérmes négyes” jut eszembe, amely egy több kamerás sitcom, ahol kifejezetten figyeltek arra, hogy izgalmas, kevésbé megszokott hangokat hallhassunk.

NNB: A Vérmes négyest is nagyon szeretem. Kovács Nóra az egyik legjobb színésznő, akit ismerek. Hál’ Istennek Sopronban még színpadon is játszhattam vele. De, ha már szinkron, akkor azt gondolom, hogy Nóra a legfantasztikusabb ebben. Nagy megtiszteltetés vele dolgozni, főként úgy, hogy szerencsére barátomnak is mondhatom. Természetesen szakadunk a nevetéstől. A nyárra el is vagyunk látva a részekkel, mert jelenleg is „forog”.

SZJ: Bognár Tamás mellett Te vagy a Tv2 ún. csatornahangja, azaz tőled halljuk az ajánlókat és a korhatár-besorolást is.

NNB: Fantasztikus dolog az, ha az ember besétál valahová és ott megismeri a férjét! A legjobban ennek örülök.

A promó osztály srácaival dolgozunk ezeken az anyagokon – fantasztikus csapat. Magunk között „pornó osztálynak” hívjuk őket. (nevet)

Átlagban hetente két alkalommal veszünk fel hanganyagokat. Ehhez – a szinkrontól eltérően – nem mutatnak képet, de előtte átbeszéljük a szükséges tudnivalókat. Sokat segít, hogyha az ember képben van a filmeket illetően. Néha előfordul olyan film, ahol én vagyok a főszereplő – azoknak elég vicces elkészíteni az ajánlóját. (nevet)

SZJ: A szinkronszakma mai helyzetét hogy látod? A romlásról, a hígulásról már sokan sokfélét mondtak, de vajon fog-e javulni a helyzet? Látsz erre esélyt?

NNB: Próbálok abszolút optimistán hozzáállni ehhez a kérdéshez. Ha a megrendelőknek fontos lesz a minőség, akkor biztosan jobb lesz. Ha nem lesz fontos, akkor a rajongók csak abban bízhatnak, hogy a szinkronrendező mindent megtesz annak érdekében, hogy a legjobb hangokkal dolgozhasson – szerelemből.

Nem tudom, hogy ez a történet mennyire titok, úgyhogy inkább név nélkül mondom: egy neves, elismert szinkronrendező visszaadott egy megbízást, mert egy olyan filmről volt szó, ahol 30-40 filmsztár szólalt meg néhány mondat erejéig. Ő a legjobb színészekkel szerette volna elkészíteni, de a megrendelő által biztosított büdzséből nem lehetett volna kihozni ezt. Sajnos ma már tendencia, hogy 10 élvonalbeli színész helyett már csak három-négyre futja. Ilyenkor vagy megoldják „szerelemből” vagy sajnos hallatszani fog a filmen, hogy szinte semmi pénzből kellett szinkront készíteni.

Ennek ellenére abszolút bizakodó vagyok, hiszen ebben és ebből élek. Nem szeretnék a károgók közé tartozni, akik szerint a szinkronnak vége van. Ezt már 10 éve is mondták és szerencsére mégis létezik. Sokan mondják, hogy régebben mennyivel jobb volt a szinkron, de szerintem ez nem teljesen igaz. A mai napig készülnek zseniális munkák!

SZJ: Az interjú szervezése közben mondtad az egyik alkalomra, hogy az nem alkalmas, mert próbálni fogsz. Visszatérsz a színházba?

NNB: Nem, ez egészen más lesz. Egy régi vágyamat szeretném megvalósítani: énekelni fogok! Egyelőre egy ismerősöm zenekarával próbálunk, de ez inkább egyfajta örömzenélés. Olyan jól alakul az életem, olyan boldog vagyok, hogy ez most nagyon inspirál. Nagyon szeretek énekelni, és jó lenne dalokat írni, úgyhogy ez az, ami most igazán érdekel.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon jól tettem-e, hogy nem a musical szakot választottam annak idején, a főiskolán. Aztán mindig arra jutok, hogy jól döntöttem, hiszen fantasztikus osztályba kerültem. Sok osztály esik szét az iskola után, mi viszont a mai napig jó barátok vagyunk.

Szóval így képzelem el a jövőmet: éneklés, és persze sok szinkron! (nevet)

SZJ: Köszönöm szépen az interjút!