Portrésorozatunk keretei között jelent már meg cikkünk Selmeczi Rolandról, Prókai Annamáriáról, Garas Dezsőről és Csákányi Lászlóról is. Ma pedig egy olyan művészről írunk, akinek legalább három generáció ismerte a hangját több száz filmjéből és sorozatából - olvassátok tehát megemlékezésünket Izsóf Vilmosról.
Az 1939-es, győri születésű színművész már középiskolás korában érdeklődött a művészetek iránt, így csatlakozott az Ifjúsági Irodalmi Színpadhoz. Az akkor még Kisfaludy Színház nevet viselő Győri Nemzeti Színház férfikarában is énekelt, itt figyeltek fel rá a társulat tagjai, és 1958-ban a színház segédszínésze lett. Két évvel később elkezdte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát (ma már Egyetem) Pártos Géza osztályában, ahol többek között Béres Ilona és Tordai Teri voltak osztálytársai. Egyévados pécsi kitérője után a Nemzeti Színház színművésze lett 1965-ben, melynek haláláig tagja is maradt. (Ne tévesszük össze a mai, 2002-ben megépült Nemzeti Színházzal, hiszen az előbb említett intézmény 2000 óta Pesti Magyar Színház néven működik tovább). Munkáját 1992-ben Aase-díjjal, 2005-ben az évad legjobb epizodistájának járó Főnix-díjjal ismerték el.
Több száz színpadi szerepet tudhatott magáénak közel fél évszázados pályafutása során, játszhatott Az ember tragédiájában, Molnár Ferenc A hattyújában, számos Shakespeare-darabban, Móricz és Mikszáth regények színpadi változataiban, G. B. Shaw és Tennessee Williams drámáiban, és a Bánk bánban is.
A tévénézők számára sem volt idegen, hiszen olyan játékfilmekben tűnt fel, mint a Déryné, hol van?, a Lila ákác, és az Égi bárány. Ezen kívül például a Szomszédok, az Angyalbőrben, a Kisváros, A lőcsei fehér asszony, A fekete város, az Öregberény, de még a Munkaügyek stábját is erősítette (ahol felbukkant mellette még pár másik, szinkronban is jeleskedő színész):
A szinkron szakma jeles képviselője volt, több száz filmben és tévésorozatban szinkronizált mellékszereplőket, visszatérő magyar hangja volt például R. Lee Ermey-nek, Paul Sorvinónak, és Bob Newhartnak is.
David Bradleyt a Harry Brownban és az Amerika kapitányban is megszólaltatta, Jeffrey Tambort pedig A főnököm lánya és A fehér csóka c. filmekben szinkronizálta.
Pierre Richard szinkronhangja volt A kígyóban - és ha már a kígyónál tartunk, bizonyára ezt a Reszkessetek, betörők!- jelenetet sem kell senkinek bemutatni:
Végigolvasva szinkronmunkáit, mindenféle rendű és rangú embereknek adta a hangját a vásznon, tábornokok, püspökök, atyák, bírók, miniszterek szólaltak meg általa, sőt, egyszer még maga Hugh Heffner is. A rajzfilmek sem álltak távol tőle, hiszen az 1978-as A Gyűrűk Ura rajzfilmben Szarumánnak adta hangját, a 101 kiskutya c. mese második, 1994 körül elkészült magyar szinkronjában pedig Jasperként hallhattuk őt:
Olyan filmek magyar változatán is dolgozott, mint például A bukás: Hitler utolsó napjai, az Aviátor, a Trója, a Mindenütt nő, a Harry Potter és a titkok kamrája, a Harry és Sally, A hal neve: Wanda, a Fura farm, A rádió aranykora, A Rózsaszín Párduc átka, az Indiana Jones filmek, a Hárman a slamasztikában, a VIII. Henrik vagy Az elnök emberei - a listát napestig bővíthetnénk. Az Aludj csak, én álmodomban például Sandra Bullock apósát szinkronizálta:
A filmek mellett pedig sorozatokban is szívesen dolgozott, ilyen volt például A farm, ahol élünk, Flipper legújabb kalandjai, Nash Bridges: A trükkös hekus, vagy Az ügynökség. Talán egyik legismertebb szerepe pedig a Férjek gyöngyében a csodabogár Arthur Spooner volt.
"Szerepeit kiváló jellemábrázolással, nagy színészi játékintelligenciával formálta meg, pályatársai és a közönség is remek színészként emlékezik rá" - írta róla a Pesti Magyar Színház a halálakor kiadott sajtóközleményben. Emlékezzünk hát mi is rá.
