A Szinkronjunkie szerkesztőjeként eltöltött közel két év során rá kellett jönnöm, hogy a szinkronszakma Magyarországon mennyire zárt közeg, ahová kívülről igen nehéz bejutni, de az, aki részese lesz, ezzel egy második családot szerez magának. A rendezvények nem fényűző gálákra, hanem sokkal inkább (nagy létszámú) baráti összejövetelekre hasonlítanak, így az is otthon érzi magát, aki csak érdeklődőként, szinkronrajongóként vesz részt rajtuk. Nincsen vakuvillogás, kordonok és biztonságiak, a nagy felhajtás helyett humorral és sztorizgatásokkal találja szemben magát az ember. Ettől szép az egész, és ezért megyek szívesen minden alkalomra, amire csak tudok.
Így az április hatodikai nap ismét a szinkron jegyében telt, délután két órától vette kezdetét a 11. Szinkronos Közönségtalálkozó a Pannónia Stúdióban. Már az épületbe belépve megérint a hangulat mindenkit, aki egy kicsit is jártas a szinkronizálás és/vagy a magyar rajzfilmek történetében, hiszen tudjuk, hogy itt kezdődött minden. Az 1957-ben alapított Pannónia Filmstúdió hazánk legnagyobb rajz- és filmstúdiója volt, a magyar rajzfilmgyártás és a szinkronizálás fénykora is a nevéhez köthető.
Az idei közönségtalálkozó meghívott vendégei Zakariás Éva színésznő, Szalay Éva szinkronrendező, Balog Mihály hangmérnök és szinkronrendező, a Balog Mix Stúdió alapítója és a beszélgetés második felére érkező Barbinek Péter színész voltak (akivel így sajnos pont elkerültük egymást), a beszélgetés moderátora pedig az Egyesület a Magyar Szinkronért szóvivője, Kelemen Zoltán volt. Ők beszélgettek néhány órán keresztül az 1. emeleti Nagykeverőben, erről hoztam egy rövid élménybeszámolót.
Az első kérdés arról szólt, hogy a beszélgetés résztvevői vajon használják-e az Internetes Szinkron Adatbázist? Mindhárom válasz megerősítette a tényt, hogy az ISzDB igen fontos szerepet játszik a szakma életében, hiszen kiderült, hogy nem csak mi szerkesztők szoktunk innen „puskázni” a cikkek írásakor. A rendezők elmesélték, hogy sokszor használják a honlapot a szereposztások összeállításakor, illetve Zakariás Éva (Zaki) is kapott már szerepet azért, mert megtalálták őt egy-egy karakter nevénél egy korábbi munkájával kapcsolatban.
Ezután arról meséltek hogy melyikük hogyan került kapcsolatba a szinkronizálással. Szalay Éva (balról a második) a drámatagozatos gimnáziumi érettségi után kezdett a Pannóniában dolgozni Mezei Éva szinkronrendezőnél, Balog Mihály (balról az első) is hasonló módon, 1965-ben került a stúdióhoz és végigjárta a szamárlétrát. Kamerásként kezdett, ami a legalacsonyabb pozíció volt akkor, mégis szeretettel emlékszik vissza arra, hogy mennyire egyenrangúként kezelték őt az ott dolgozó művészek. A legelső szinkron, amit ott elkészülni látott, a Básti Lajos-féle Nyomorultak volt – az pedig annyira beszippantotta, hogy ott maradt. Később nemzetközi készítő lett, és mivel erről sokunknak fogalmunk sem volt, hogy mit takarhat, elmesélte, hogy a külföldről érkező filmekbe a különböző, még hiányzó háttérzajokat és hangokat kellett összeszednie. Mivel azonban nem mindig volt megfelelő hang „készleten”, ezért sokszor kimentek például a közeli piacra felvenni a kofák beszélgetését, vagy épp ellátogatott az állatkertbe, hogy órákat álljon a majomketrec előtt a mikrofonnal. A majom azonban csak nem volt hajlandó megszólalni, így Balog kénytelen volt saját maga produkálni egy erre hasonlító hangot, hogy legyen mit berakni a film alá. Hangmérnöki és stúdióvezetői munka után pedig ’97-ben otthagyta a Pannóniát, hogy két évvel később megalapítsa a Balog Mix Stúdiót, innen pedig már tudjuk a történetet. Zakariás Éva (jobbról az első) Gór Nagy Mária Színitanodájának növendéke volt, amikor beajánlották Rehorovszky Bélához azzal a szöveggel, hogy nem-e kell neki egy „Domján Edit-hangú színésznő”. Aztán Zákányi Balázs szinkronrendezőnél kezdett el dolgozni 1993-94 környékén, sorra kapva a főszerepeket, ezzel párhuzamosan viszont a Mafilm-nél rendszeresen tömegezett is (vagyis adta a hangját tömegjelenetekhez, amiről minden színész jó emlékekkel, kiváló tanulási lehetőségként szokott mesélni).
A kilencvenes években nagy változások történtek a szinkronizálás világában is, többek között a technológiai újításoknak köszönhetően hirtelen sokkal több anyagot, sokkal gyorsabban lehetett egyszerre felvenni, így viszont hamar elvárássá is vált a gyorsabb munka. Mindhárman elmondták, hogy sajnos a gyorsaság számos esetben a minőség rovására is ment, és az egyre bővülő tévécsatorna kínálat több filmet hozott az országba, így egy-egy felvételre sokkal kevesebb idő jutott. Zakinak például hiányoznak azok a pannóniás évek, amikor volt idő próbálni és megbeszélni a filmet. Balog Mihály szerint nem mindig indokolt ez a hatalmas tempó, amit ma diktálnak egyes stúdiók, és az is sajnálatos, hogy nincs konszenzus az árakat illetően. Tizenhárom szinkronstúdió van ma Budapesten, és a megrendelők természetes módon ahhoz viszik a filmeket, aki a legkevesebb összegért, a legrövidebb idő alatt végzi el azokat, ezért van az, hogy a tizenöt-húsz évvel ezelőtti árakat képtelenség feljebb tornázni. Szerencsére a SziDoSz-nak vannak ezzel kapcsolatos törekvései, melyek remélhetőleg sikerrel járnak majd.
A moderátor ezután az emlékezetes szerepekről, filmekről kérdezte a meghívottakat, és jó volt hallani, hogy nagy az átfedés a közönségkedvenc filmek és az alkotók saját kedvencei között. Zakinak például a Némó nyomában Szenillája az egyik szíve csücske (itt elmorzsoltam egy könnycseppet, mert nekem is, nem viccelek), de a Shrek-beli Jótündér keresztanya, a Truman-show-ban Meryl Burbank, illetve az Igazából szerelemből Natalie is a kedvenc szerepei közé tartoznak. Ha már a rajzfilmeknél tartottunk, hozzátette, hogy azokat is nagyon szereti szinkronizálni, és attól, hogy valami rajzfilm, nem feltétlenül „hülye”, ugyanolyan átéléssel kell csinálni, mint egy „emberfilmet”. A Szalay Éva nevéhez köthető filmek közül a rendezőasszony a Brian életét és A remény rabjait emelte ki kedvencként. Balog Mihály még a hangmérnökségének idejéből említette meg a Volt egyszer egy vadnyugat és a Piszkos tizenkettő című remekműveket, a saját stúdiójának éveiből pedig a Keresztapát, és a Ha eljön Joe Blacket. Utóbbihoz egy közönségkérdésre hozzáfűzte, hogy ebben azért nem Sinkó László szinkronizálta Anthony Hopkinst, mert őt éppen operálták, így gondolta, maradjon családban a munka, és felkérte Sinkovits Imrét. A rendezés pedig azért „maradt rá” stúdióvezetőként, mert a rendező Dóczi Orsolya épp szabadságon volt akkor.
A záró kérdés a legendás párosításokra vonatkozott, és arra, hogy hogyan alakul ki egy jó szereposztás. Zakariás Éva karrierjében megfigyelhető egy érdekes folytonosság, amire ott hívták fel a figyelmét – történetesen az, hogy rendkívül gyakran szinkronizál szőke nőket, holott ő a valóságban vörös hajú. A Dörner György – Eddie Murphy párost Szalay Évának köszönhetjük, aki a Katona József Színházban látta a Stílusgyakorlatokat Dörnerrel, innen jött az ötlet, hogy ő legyen Murphy magyar megszólaltatója a Beverly Hills-i zsaruban, hiszen remekül tudja majd utánozni az ő hangszínét. A Stohl András – Matt Damon, illetve a Széles Tamás – Ben Affleck párosításokat pedig a Good Will Huntingban hallhattuk először, ez pedig Balog Mihály érdeme.
A beszélgetés második felét sajnos nem volt alkalmam meghallgatni, így attól, aki ott volt, szívesen várjuk a beszámolót arról is. Köszönjük a szervezést az Egyesület a Magyar Szinkronért kollégáinak, és köszönjük az élményt a meghívott vendégeknek, a fotókat pedig Jurecskáné Fülöp Anikónak.
Végül pedig egy kis anekdota, hogy meglegyen a kattintásvadász-cím is – Balog Mihály elmesélte, hogy Tordy Géza rendszeresen masszíroztatta a vállát vele egy-egy felvétel szünetében a keverőpultra borulva, és néhány ilyen alkalommal elhangzott az is, hogy olyan jó dolga van, menjen hozzá feleségül.
